Valamelyik nap kezembe került egy 3–4. osztályos általános iskolai angol nyelvkönyv, amelyből 1980-ban kezdtem tanítani életem első nyolcéves kisgyerekekből álló csoportját. Akkoriban ez volt A tankönyv, alternatív megoldás nem létezett. A könyv egy táblázattal indult, amely bemutatta a ’be’ ige jelen idejű alakjait: I am, you are, he / she / it is. Nem volt benne egyetlen kommunikatív feladat sem, és persze nem volt hozzá hangzóanyag. Elképedve néztem, és azon csodálkoztam, hogyan voltam képes ebből a könyvből hatékonyan tanítani. És erre nemcsak én voltam képes, hanem számos szakmailag jól felkészült, lelkiismeretes és lelkes kolléga is véghezvitte ezt a bravúrt.

Aztán a 80-as évek vége felé megérkeztek hozzánk a modern brit tankönyvek. Csakúgy, mint a többi angoltanár, én is óriási lelkesedéssel vetettem bele magam e könyvek felfedezésébe, és választottam ki közülük azt a könyvet, amelyikről úgy gondoltam, hogy a leghatékonyabban fogja motiválni tanítványaimat és engem is. Csodálatos érzés volt olyan tananyagot használni, amelyikből mind angoltudásom, mind pedig módszertani fegyvertáram rengeteget fejlődött. Minden álszerénységet félretéve határozottan állítom, hogy e tankönyv segítségével sikerült tanítványaimat „megtanítanom” angolul, ami azt jelenti, hogy elindultak az egész életen át tartó nyelvtanulási folyamat útján.

A fenti két tankönyv példája azt bizonyítja, hogy egy jól felkészült, lelkes és lelkiismeretes tanár bármiből képes tanítványait sikerrel oktatni. A tankönyv szerepe ebben a folyamatban „csak” annyi, hogy megkönnyítheti vagy megnehezítheti a tanár munkáját.

A rendszerváltoztatás utáni két évtizedben a tanárok megszokták, hogy meglehetősen sok tankönyv közül választhatnak. Hogyan jutottunk el oda, hogy mára a tankönyvválasztás szabadsága erősen korlátozottá vált?

A 2010-es évek elején az oktatásért felelős döntéshozók észlelték, hogy a közoktatás minősége nem éri el a kívánt szintet. Több döntés is született. A teljesség igénye nélkül említhetem a közoktatási intézmények központosítását, a pedagógusok fizetésemelését, a pedagógus életpályamodell bevezetését, a pedagógusok minősítésének és ellenőrzésének beindítását, a tankönyvpiaci verseny felszámolását, a tankönyvrendelés átszervezését, valamint a választható tankönyvek jelentős szűkítését és ingyenessé tételét. Ebben a cikkben csak a tankönyvpiaci verseny felszámolása és a tankönyvválasztás szűkítése miatt előállt helyzet néhány következményére térek ki.

A legkevésbé sem osztom azt a vádat, hogy a fenti intézkedések azért történtek, hogy gondolkodni képtelen, a mostani rendszerhez hűséges alattvalók kerüljenek ki a közoktatásból. Azt sem fogadom el, hogy a tankönyvpiac felszámolása néhány vállalkozó anyagi fellendítése érdekében történt. Őszintén hiszem, hogy a közoktatás döntéshozóit az a szándék vezette, hogy tiszta helyzetet teremtsenek, és emeljék az oktatás színvonalát.

Azt feltételezem, hogy a tankönyvpiaci verseny felszámolásának legfőbb indoka a különböző kiadók lobbitevékenységének letörése volt. A köznevelésért felelős döntéshozóknak fontos célja lehetett, hogy a tankönyvek árát korlátozzák, és ez meg is történt. Ezzel megakadályozták, hogy a tankönyvárak elszabaduljanak. A lobbitevékenységet és az esetlegesen előforduló tisztességtelen könyvügynöki praktikákat már nehezebb kordában tartani.

Erről Churchill egyik híres mondása jut eszembe, nevezetesen hogy a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, kivéve persze az összes többit, amit eddig kipróbáltak. Szörnyű dolog a tankönyvpiaci verseny. Ennél csak az a rosszabb, ha nincs ilyen verseny, és egy bizottság, egy hivatal vagy egy intézet dönti el, hogy mi kell a tanároknak.

Nemzetközi viszonylatban a brit kiadók között folyó kegyetlen tankönyvpiaci verseny termelte ki magából azokat a tankönyveket, amelyekből a világ minden táján eredményesen lehet nyelvet tanítani. Egészen biztos, hogy mindegyik brit kiadó a legnagyobb nyereségre törekszik, és ügynökei megpróbálnak hatni a vásárlókra. De ezek a kiadók azt is tudják, hogy ahhoz, hogy versenyben maradhassanak, egyre jobb és jobb minőségű tankönyvekkel kell előállniuk. Ehhez pedig az kell, hogy támogassák és versenyeztessék a tankönyvírókat is. Mert nagyon sok félresikerült próbálkozás kell ahhoz, hogy megszülessen az a tankönyv, amelyik tényleg forradalmasítja egy tantárgy módszertanát. Ez a forradalmian új könyv azonban soha nem fog megszületni olyan körülmények között, ahol egy bizottság, egy hivatal vagy egy intézet kísérli meg ellátni a piaci verseny feladatát, és dönt tankönyvügyben.

Ha a piaci verseny eredményeképpen létrejött minőségi tankönyvet lehet kontrollált módon – racionális árkorláttal és a tantervnek megfeleltetve – a közoktatás számára elérhetővé tenni, akkor biztosítható, hogy minden közoktatásban részt vevő tanuló ugyanolyan eséllyel juthasson modern módszertani elveket követő tananyagokhoz.

Úgy gondolom, hogy a tankönyv árán kívül lehetett még két indok a választható tankönyvek számának csökkentésére. Az egyik talán az a feltételezés, hogy a tanárokat megzavarja a választás szabadsága, és ha megmondják nekik, hogy melyik két tankönyv közül választhatnak, akkor ezzel segítenek nekik. Ezzel a gondolatmenettel az a baj, hogy a szakmájához értő tanár tud élni a szabadsággal, a szakmájához kevésbé értő tanárnak meg hiába mondják meg, hogy miből tanítson, úgyis sikertelen lesz, mert nem tud tanítani. Tehát ezzel a rendelkezéssel a rátermett tanárokat sújtják, a kevésbé rátermett tanároknak meg nem segítenek.

A másik indok a szabad tankönyvválasztás ellen az lehetett, hogy elég akár egyetlen tankönyv is, ha abban a tankönyvben minden benne van. Annak megvilágítása, hogy ez a vélemény, sőt inkább meggyőződés mennyire téves, az egyik legnehezebb feladat. Hiszen úgy nőttünk fel, hogy minden tantárgyból egy tankönyv volt. Legalább is a tanuló kezében mindenképpen. Magam is sok rendkívül értelmes emberrel találkoztam, akik az egy tankönyv mellett érvelnek. Azt mondják, hogy amit a történelemtanterv előír (honfoglalás, mohácsi csata és az 1956-os forradalom), annak benne kell lennie a tankönyvben. Akkor minek egy másik tankönyv? Egy pedagógus erre pontosan tudja a választ. Nem arról van szó, hogy mi van a tankönyvben, hanem arról, milyen módszertannal tálalja a tankönyv a tartalmat.

Vegyünk egy példát. Egy jó történelemtankönyvben helyet kapnak a történelmi események, nagy valószínűséggel – de nem feltétlenül – időrendi sorrendben. Aztán a könyv néhány eseménynél megáll, hogy alaposabban elemezhesse a történteket és ezek hatását. Azt is bemutathatja, hogy ekkor a világ más tájain mi történt. Hozhat példát arra, hogy ezt a bizonyos történelmi eseményt a történészek egy része így látja, egy másik része pedig úgy. Majd forrásokra támaszkodva bemutathatja, hogyan teltek az emberek mindennapjai – mennyit dolgoztak, hogyan tisztálkodtak és milyen ételeket fogyasztottak – e történelmi esemény közben. Adhat projektfeladatot is, amely szintén ennek a történelmi eseménynek a feldolgozásán alapul.

Egy jó történelemkönyvben valószínűleg a fenti összetevők mindegyike helyet kap. Azonban egyáltalában nem mindegy, hogy milyen hangsúllyal. Tehát nagyon hasznos lehet egy olyan tankönyv, amelyben a fő hangsúly az események értékelésének összevetésén van. Ez kitűnő lehet egy olyan tagozat számára, amelyben a diákok hajlandók többet olvasni az átlagnál, és szeretik a komoly intellektuális kihívásokat. Egy aktív és a tanórán kívül is tevékenykedni hajlandó osztály számára talán a projektfeladatokat előnyben részesítő tankönyv lehet az ideális. Lehet sok olyan osztály és tanár, aki egy olyan könyvet szeretne, amelyik rendszeresen bemutatja azt is, hogy egy adott esemény pillanatában a világ többi részén éppen mi történt. És tudnám persze folytatni az eltérő hangsúlyú könyvek felsorolását. Mindez azt igazolja, hogy nagyon is hasznos lehet, ha a tanár a csoportjának, és persze a maga ízlésének is leginkább megfelelő tankönyvet választhatja.

Egy nyelvkönyvben is fellelhetők ezek a hangsúlyeltolódások. Van olyan kollégám, aki szereti, ha a nyelvtani magyarázatok és az erre épülő feladatok nagy számban fordulnak elő a könyvben. Van, aki azt szereti, ha egy feldolgozandó egység egyetlen téma köré épül (helyes életmód, motiváló munkahelyi környezet, tradicionális és alternatív gyógyászat stb.), ami lehetőséget biztosít a különböző vélemények kifejtésére, míg a nyelvtan és a szókincs szerényen meghúzódik a háttérben teret engedve a minél több szóbeli megnyilvánulásnak. Van, akinek fontos, hogy legyen egy összefüggő történet a nyelvkönyvben, ami lehetővé teszi a szereplőkkel való azonosulást és kisebb jelenetek előadását. Mások a magazinszerű tankönyveket részesítik előnyben, amelyek érdekességüknél fogva biztosítják a tanulók motiváltságát. Itt sem létezik egy vagy két olyan tankönyv, amely le tudná fedni az összes tanár és az összes tanulói csoport igényeit.

Az angoltanárok szerencsésnek mondhatják magukat, mert ellentétben a legtöbb tantárggyal, mi még mindig több kiváló minőségű, többnyire brit kiadók által publikált könyvsorozat közül választhatunk, habár a választék a 2019/20-as tanévre már korántsem olyan gazdag, mint egy évvel ezelőtt volt. Több sikeres nyelvkönyvsorozat eltűnt a listáról, és hasonlóképpen használható új sorozatok nem jelentek meg rajta. Őszintén remélem, hogy ez csak véletlen, és nem tendencia.

Számos tantárgy szakmai egyesülete hívta már fel a figyelmet arra, hogy nem elegendő a választható tankönyvek száma, mindamellett a minőséggel is komoly gondok vannak. Legutóbb A Franciatanárok Magyarországi Egyesülete adta ki a következő állásfoglalást: „A 2019/20. tanévre vonatkozó tankönyvjegyzék a korábbinál is nehezebb helyzetbe hozta a francia nyelvet a közoktatásban tanító tanárokat: a következő tanévben egyetlen sorozatot, a France-Euro-Express köteteit használhatják, az immár negyedszázados, szakmailag túlhaladott, a diákok érdeklődésének fölkeltésére, motivációjuk fenntartására alig-alig alkalmas tankönyvet”.

A szabad könyvválasztás hiánya miatt a tanár kínos helyzetbe kerül. Ha olyan könyvet választ, amelyik szerepel a hivatalos tankönyvjegyzéken, akkor a diákok ingyen kapják meg a tananyagot. Ez tulajdonképpen örvendetes lenne, ha a tanár biztos lehetne abban, hogy a legjobb tananyagot választhatja csoportja számára. Ám mi van akkor, ha a tanár meg van győződve arról, hogy az ő csoportja számára a választható tankönyv nem megfelelő, és pontosan tudja, hogy melyik az a tankönyv, amelyik segítségével eredményesen taníthatná őket? Csakhogy az a tankönyv nincs fent a listán, így tanítványainak, pontosabban tanítványai szüleinek fizetniük kellene érte. Mi ilyenkor a helyes eljárás? Válassza a számára és csoportja számára kevéssé motiváló könyvet, amellyel kíméli a szülők pénztárcáját, és eleget tesz a jelenlegi rendelkezéseknek? Vagy kövesse szakmai meggyőződését, és az általa leghatékonyabbnak tartott könyvet válassza? Ez azonban azt jelenti, meg kell kérnie a szülőket, hogy a sikeres oktatás érdekében fizessék ki a könyv árát. És egyben azt is kockáztatja, hogy a rendelkezések be nem tartása miatt büntetés éri. Ebben a helyzetben nem lehet jól dönteni. Csak őrlődni lehet.

Én pályám kezdete óra folyamatosan iskolában tanítok, ami – katonai hasonlattal élve – megfelel egy lövészárokban harcoló közkatona státuszának, aki a saját bőrén érzi a fentről jövő döntések hatását, és azt is pontosan tudja, hogy mellette harcoló társai mit éreznek, hogyan gondolkodnak ezzel kapcsolatban. Természetesen a katonákhoz hasonlóan a tanárok is szeretnék betartani a felülről jövő utasításokat. Ha azonban ezek az utasítások morális válságot idéznek elő bennük, és olyan döntéshelyzetekbe sodorják őket, amelyekben felvetődik a kérdés, hogy voltaképpen kinek is tartoznak felelősséggel, akkor talán érdemes lenne egy pillanatra megállni, és bizonyos döntéseket újragondolni.