Foo Fighters a Szigeten: így nem lettem most sem rajongó

Foo Fighters a Szigeten: így nem lettem most sem rajongó

Utolsó frissítés:

Gyükeri Mercédesz Szerző:

Gyükeri Mercédesz
Gyükeri Mercédesz
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Erős kezdés után nem kevésbé erős volt a Sziget lezárása: tűzijáték helyett Dave Grohl zenekara, az amerikai rockzene egyik legnagyobb sztárja, a Foo Fighters zenélt két és fél órán át, épp mielőtt lecsapott volna a vihar. Talán az kicsit izgalmasabbá tette volna a gigakoncertet.

„Európában a közönség nem lökdösődik koncert közben, mint Amerikában, hanem ugrál. Én is egy olyan dalt akartam írni, amire mindenki ugrálni kezd” – így mesélt Dave Grohl a Foo Fightersről szóló dokumentumfilmben arról, hogyan született meg 1997-ben, az akkor még gyerekbetegségeit nyögő, ám már második albumát készítő zenekar Enough Space című dala. Egy olyan dal, amelyik a Sziget záró nagykoncertjén sem abban az évben, sem idén nem hangzott el, az ugrálást viszont egyszer és mindenkorra megtanította vele (na és azóta eltelt 22 évben hét stúdióalbumnyi számmal) közönségének Grohl.

Persze, ha már nosztalgiázunk, azt sem árt megjegyezni, hogy a zenész másra is kénytelen volt megtanítani a közönségét: felejtsék el egyszer és mindenkorra, hogy ő a hírnevét a (1) Nirvana (2) dobosaként szerezte. De bebizonyította, hogy Kurt Cobain árnyékából is ki lehet lépni, és immár 25 éve süt rá a rivaldafény, közben pedig a Világ Legjobb Dobosából a Világ Legkedvesebb Rocksztárává vált. Ehhez szüksége volt arra, hogy eltávolodjon a grunge-tól (vagy bármilyen divatirányzattól), ami viszont annyira jól sikerült, hogy még azt is elhiszem neki, a haja hossza sem kinyilatkoztatás, csak lusta fodrászhoz járni.

©

De térjünk vissza a Szigetre, ahová, mint említettük, a zenekar 22 év után tért vissza, nagyjából hasonló, egy fesztiválkoncerthez képest elképesztően hosszú setlisttel, mint amelyet két éve az Arénában nyomott le. Persze sincs különösebb csodálkoznivaló, a Foo Fighters koncertjei igazi best of összeállítások, olyan slágerekből, amelyeket az is ismerhet, aki épp csak erre tévedt – vagy a magamfajta, aki soha nem talált magyarázatot arra, hogy minden fülbemászás, lendület és szimpátia ellenére miért nem vált soha a kedvencévé a zenekar. (Nem, nem a Nirvana iránt érzett generációs nosztalgia miatt, bár tény, hogy annak idején az MTV Unpluggedból épp csak ocsúdva igencsak fájdalmas élmény volt a kilencvenes évek közepének posztgrunge gagyiját tökéletesen hozó Big Me – a Foo Fighters első albumának egyik slágere. De azóta tényleg eltelt egy negyed évszázad, és megszülettek az azt feledtető ugrálós slágerek, ugyebár.)

Itt van tehát ez a szimpatikus frontember – bár a rocksztárok iránti rajongáshoz nem feltétlenül elengedhetetlen tulajdonság a botránymentes élet és a kedvesség, ám azt nem lehet nem értékelni, ahogy Grohl láthatóan a közönségnek zenél, hozzájuk beszél, buzdítja őket, és láthatóan minden energiájával teszi ezt. És itt van a bő két évtizede stabil minőséget hozó (háttér)zenekara. Egy hang se csúszik félre, egy pillanatig sem tűnik erőltetettnek a számok vérprofi, ám improvizációnak azért nehezen nevezhető koncertverziója, közben azért van egy kis nyersesség is, Czeglédi kolléga mellettem üvöltve énekel, minden oké.

©

Aztán fél óra után egyszer csak jön egy megmagyarázhatatlan Santana-epigon gitárbetét, Czeglédi kolléga sem énekel már, csak megjegyzi: némelyik számuk azért olyan sulirock. De mindketten ugrálunk, tehát: működik Grohl receptje.

Eltelik azonban még egy kis idő, és már nem. Pláne, hogy valóban unalmassá tud válni bármilyen lendületes koncert, ha a vészesen közelgő üresjáratot némi vicceskedéssel és azzal oldják, hogy a dobos állványát megemelik és Taylor Hawkins még énekelni is kezd. Talán csak túlzás az a két és fél óra – mintha kilóra mérnék az élményt – a végére szerencsére újra felpörög a produkció, lám, az Everlong a végére pont annyira erős tud lenni, mint – két éve az Arénában – kezdésnek. (Bár ha már itt tartunk, az All My Life, ami mégiscsak a személyes kedvencem a zenekartól, igazán remek első szám volt.)

©

De mégiscsak rá kell jönnöm, hogy Grohl sikerreceptjének másik titkos összetevője a nagyon-nagyon kitartó munka, amely sajnos sokkal jobban sugárzik a zenész minden megmozdulásából, mint a rock and roll vad szabadsága. Ha ő pörög, mi is így teszünk – csak hát két és fél órán keresztül nyomni úgy, hogy a végén nincs ott a maraton célszalagja, nem több, mint kemény meló.

Kellett nekünk persze a Foo Fighters előtt megnézni az Idlest egy színpaddal odébb (mellesleg abban a tudatban, hogy a brit posztpunk csapat volt már előzenekara Grohléknak). Az Idles első látásra teljesen (punkosan) hibbantnak tűnő tagjait, főleg Joe Talbot énekest egyszerre feszítette a zene által felszabadított energia és olyan aktuális társadalmi problémák, mint a nők egyenjogúsága, a szociális igazságtalanságok vagy Európa szerepe a britek életében. Jó eséllyel soha nem lesznek olyan híresek, mint a Foo Fighters, és a dalaik meg a show is kevésbé kifinomult, de amíg zenélnek, azt remélhetőleg olyan hőfokon teszik, amilyennél már elhisszük: nekik ez az élet.

©

Ahogy elhittük ezt anno a Nirvanának is, amelyet, isten bizony, nem hiányolunk, kivéve persze abban a röpke másodpercben, amikor csak előkaparja Grohl a boldogult kilencvenes évek mélyéről: a Queen–Bowie Under Pressure-ét dobolva a dal végén odapörgeti a Smells Like Teen Spirit ütemét, és halljuk azt a riffet, amely a 22 éves fiatalembert a világhírbe katapultálta, ahol még most is állócsillagként ragyog.

De nekünk most se lett a kedvencünk, bár kicsit jobban megértettük, miért.

Hozzászólások