Én vagyok az igazság és az élet, aki engem követ, az oké, aki nem, az nem oké

– tartja meg egy ponton nem túl furfangos és retorikailag elég szegényes, ám épp ezért mindenkinek pontosan érthető beszédét az új király.

Hogy kiről van szó, nem is kérdés, rögtön a darab elején látjuk kivetítőn: ő Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke. De erre igazából nem is lenne szükség, mert az Elek Ferenc által zseniálisan alakított groteszk, nevetséges és fenyegető figura sem hagy kétséget a király személye felől. Végig túlságosan is ismerősen grimaszol, fogdossa a körülötte lévő nőket, nevet a saját hazugságain, átverésein, osztja az észt a fenti kétbites stílusban, parancsot ad, hülyeségeket beszél.

De mindent megtehet, hisz ő a király. Celebből, szélhámosból, kétes gazdasági mágusból, médiasztárból lett azzá. De egyben – és ezt sem hallgatja el a darab – valamit nagyon tud ez az ember: a hatalomtechnikában és a gazdasági túlélésben például tényleg király.

Még akkor is, ha ránézésre egy vicces bábfigura. Ahogy a szerző, Elfriede Jelinek írja a darab elején:

Általában azt szeretném, ha a Muppet Show-ból vett figurák lennének a szereplők. De ha ez nem megy, talán emlékeztessen rájuk valami, egy vállra omló elmebaj, akarom mondani, szalmahaj, egy levehető fej, egy helyes béka, stb.

És Máté Gábor, mint korábban a hvg.hu-nak el is mondta, komolyan vette ezt az instrukciót. 

Manama – tüpptürüptüp – dalolják időnként a Muppet Show slágerét a szereplők, Elek Ferencen kívül csupa nő: Csoma Judit, Kiss Eszter, Pálmai Anna, Pelsőczy Réka. Nem is tudni pontosan, kiket alakítanak. Van egy látnok, aki a görög hagyományokbók következően vak. (De hát, itt mindenki vak, hiszen vak a király is, és vak a nép is, aki őt megválasztotta.) De nem is kell pontosan tudni, ez itt egy show, bábfiguraszerű alakokkal, akik azon elmélkednek, szörnyülködnek, vitatkoznak, nevetnek, nyávognak, hogy hogyan történhetett meg, hogy egy ilyen alak lett a király.

Az istenadta nép, aki jelen esetben a közönség, pedig csak ámul, és nevet ezen az egészen, hiszen ez az egész csak egy show, nem? Vicces alakok beszélnek, és időnként csillogó függöny előtt táncolnak, énekelnek. A szalmahajú fenyegetőzései éppúgy csak showelemek, mint a hozzá érdekből, gyorsan dörgölődző nő eszmefuttatásai, vagy a többiek az egészet helyzetet nem értő kételkedései és beletörődő megjegyzései.

Ez van, úgysem tehetünk semmit – üzenik. Amúgy is, mi, a könnyedén befolyásolható tömeggé összeállt polgárok választottuk meg a királyt. Ez többször is elhangzik, és semmi kétség, ránk, a közönségre céloznak. De nincs idő ezen elmélkedni, a show megy tovább. Még jó, hogy időnként fel-feltűnik a színpad – és a világ – közepét jelentő képernyőn a Muppet Show-ból ismerős két morgós öregúr (Szacsvay László ás Ujlaki Dénes felvételről), akiknek semmi sem jó, de hát, ezen is csak röhögünk.

A darab tehát konkrétan Trumpról szól, de benne van a populizmus világméretű terjedése, és igen, nekünk magyaroknak is igen ismerős lehet számos mondat, helyzet. Igaz, erre alig-alig utal konkrétan a darab (ilyen az egyik tüntetés-jelenet néhány táblára írt üzenete, például a „nőügyekkel nem foglalkozom”), de zsigereinkben érezzük, mennyire közeli ez a probléma.

A királyi úton egy egészen friss, újszerű és nagyon bátor darab a mai magyar színházi palettán. Egy elképesztő szövegfolyamot kellett Máté Gábor rendezőnek a két dramaturggal, Török Tamarával és Halasi Zoltánnal (ő a szöveg fordítója is) színházasítania, és élvezhető darabbá formálnia.

Talán ennél is komolyabb munka volt a színészeké, akiknek egy nyelvileg nehéz, mély, de politikailag és morálisan is nagyon kényes szöveget kell gyakorlatilag groteszk bábfiguraként előadni úgy, hogy ne tolják túl se a bohóckodást, de a szerepük időnkénti didaktikusságát.

Egyes szereplők monológjai időnként elvesztik a bábfilmszinkron szerű hangsúlyozásukat, kizökkennek, és normál emberi hangra váltanak. Talán ilyenkor tudatosul leginkább, nem is biztos, hogy ez az egész csak egy vicces show, hogy ez az életünk, és ezt mi, mindannyian együtt készítettük elő, és ezért nekünk mindannyiunknak van dolgunk azzal is, hogy az valahogy megváltozzon. Igaz, ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, újra rátalálnak a saját, groteszk hangjukra a szereplők, a rögvaló újra eltávolodik és mehet tovább a show.

Nevetünk újra, de érezzük, ez nem egy harsány, térdcsapkodós, hanem elég keserű és kényszeredett nevetés.

Azt vágja az arcunkba Jelinek, hogy bohócok vezetik a világot, és ebben nekünk is szerepünk volt, aztán kilépünk az utcára, ahol bohóckampányos plakátokba botlunk, a mozikban pedig épp egy bohóclázadásról szóló film a sláger.

„Manamana, tüpptürüpptüp.”

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: