Egészen valószínűtlen, hogy egy alkotóról többet mondhassunk annál, mint, hogy a művészete nélkül értelmezhetetlen volna a modern kultúra, de talán nem csak az, hanem elég sok minden más is, ami az elmúlt nagyjából fél évszázadban történt a Föld nevű bolygón.

Bob Dylan ma 80 éves, és nem csak azt állíthatjuk, hogy tökéletesen ráillik az előbbi leírás, hanem azt is – és ez legalább annyira lényeges –, hogy még mindig jelen idejű szerző és előadó. Életünk egyik legbizarrabb és legsötétebb évében – igen, 2020-ról beszélünk – például egy olyan új lemezzel (Rough and Rowdy Ways) örvendeztette meg a hallgatóit, amelyről bár eszünkbe juthatott, hogy talán ez az utolsó, de erős volt, aktuális és megkerülhetetlen és miközben nem is kicsit összegző jellegű, semmiképp sem úgy szól, mint egy búcsúlemez.

A tavalyi Dylan album kulcsdala, a Murder Most Foul:

Persze nem Bob Dylan lenne, ha azért nem kevert volna oda némi groteszket és humort, fityiszmutogatást és öniróniát. „Múzsák anyja, bárhol is vagy, már így is jócskán túléltem az életemet” – mondja a Mother Of Muses című dalban

Persze Dylan soha, egy pillanatra sem vált önmaga szobrává.

Kerülte az intézményesülést, a beleragadást bármilyen kategóriába, az elbirkanyájosodást. Don’t follow leaders, watch the parkin’ meters, azaz: Ne kövess vezetőket, figyeld a parkolóórákat, énekli a rá jellemző szürrealitással a Subterranean Homesick Blues című klasszikusában, és ezt úgy is értette, hogy őt se kövesse senki. No, no, no, it ain’t me babe, énekelte, azaz, hogy nem, nem, nem ez nem ő.

A Subterranean Homesick Blues legendás klipje Allen Ginsberggel:

Amikor terhessé vált számára egy címke, már vette is a kalapját: amikor például pályája kezdetén a New York-i folkmozgalom hősévé vált, letette az akusztikus gitárt és elektromosra váltott. Meg is kapta a dühödt reakciót: Júdás. Nem ment el Woodstockba, ült otthon a farmján. 1966-ban éppen elege lett a felhajtásból, és egy máig is tisztázatlan motorbaleset után egy időre kiszállt a körforgásból.

Dylan öntörvényű szerepváltó volt végig pályafutása során.

Hiszen már a neve, Bob Dylan, is fikció. Robert Allen Zimmermanként született a minnesotiai Duluthban 1941. május 24-én. Az első nagylemeze, a Bob Dylan című album 1962-ben jelent meg a Columbia kiadónál, melyhez karrierje alatt végig hű maradt.

Dylan 1964-ben a Newport folk fesztiválon, még akusztikusan:

Volt vidéki srác, nagyvárosi fiú, politikailag aktív dalnok, romantikus és apokaliptikus Rimbaud, cowboy, megtért keresztény, hazatalált zsidó.

A 2000-es és 2010-es években több lemezt is vett fel részben karácsonyi dalokból (Christmas in the Heart, 2009) és klasszikus amerikai slágerekből, jellemzően Frank Sinatra által énekelt dalokból (Shadows in the Night, 2015; Fallen Angels, 2016; Triplicate, 2017). Ha valaki ezt a 60-as években mondja, többen a szívükhöz kapnak. De Dylant ez sem érdekli, ehhez volt kedve.

A The Night We Called It a Day a 2015-ös Shadows in the Nightról:

Nem véletlen, hogy Todd Haynes rendező 2007-es I'm Not There című Dylan-filmjében egészen különös eszközhöz nyúlt: "a zenészt hét különböző színész alakítja, köztük a tragikusan korán elhunyt Heath Ledger, de köztük volt meglepő módon Richard Gere és a szerepért Oscarra jelölt Cate Blanchett is. Az I'm Not There azért kimondottan érdekes, mert nem a sablonos életrajzi filmek unalmas köreit futja, hanem a filmnyelvi játékossággal is képes a zenész világát visszaadni" - írtuk akkor.

Az I'm Not There előzetese:

Koncertjein úgy cserélgeti a közismert dalok előadásmódját, ahogy neki tetszik, amibe belefér az is, hogy fel sem tudjuk ismerni azokat. Amikor először láttam és hallottam élőben, 1991. júniusában, a Kisstadionban – elég rossz koncert volt, de ő ezt is megengedheti magának –, nem győztem hegyezni a fülemet, de többnyire hiába is hegyeztem.

Bob Dylan 1991-ben Budapesten, a Kisstadionban egyik leghíresebb dalát, a Blowin' In The Windet játssza:

Ugyanezt a minden szabályt elutasító alapállást láthattuk a Dylan irodalmi Nobel-díja körül. Az hagyján, hogy ezen hetekig, hónapokig kérődzött, rágódott az irodalmi és a kulturális közvélemény, mármint, hogy vers-e, de legalábbis versértékű-e a dalszöveg, irodalom-e, amit Dylan csinál, de Dylan, az igazi provokatőr és mestertroll, az átvétel körüli hercehurcával még öntötte is az olajat a tűzre.

Egy szokásos nap, Nobel-díjjal

A mai nap is elég korán, szokásosan indult, a lemezjátszón a tű a Dylan-bakelit I'ts All Over Now, Baby Blue-jánál pihent, még éjszakáról maradt pont azon a helyen. Kiugrottam az ágyból, és elindítottam újra a play-gombbal, majd már alsógatyában táncolva mentem a konyhába, ahol a polcon található CD-játszóba az Erikától kapott '66-os manchesteri Dylan-koncert van kábé hónapok óta beragadva.

Dylan úgy lett nem egy, hanem több generáció ikonja, hogy bár valójában nem – de legalábbis nem nagyon – üzent semmit, ám a művészetével, mágikus realizmusával, a költészetével váltig azt állította: a járt utat a járatlanért bátran add fel, figyelj befelé, és ha kell,

változtasd meg élted.