hvg.hu: Szereti a gombapörköltet?

Puskás Panni: Igen, nagyon szeretem. Jó, hogy eszembe juttatta, főzök is egyet a héten.

hvg.hu: Ez a novelláskötetéből is kiderül, ugyanis két helyen is felbukkan. Ami azonban ennél is érdekesebb, hogy a könyvet, amely azért igencsak kemény kérdéseket tárgyal, nemcsak a kulináris élvezetek hatják át, hanem általában az élet szeretete.

P. P.: A legtöbb kritika azt mondja erről a könyvről, hogy depressziós, hogy a szereplők mennyire nem találják benne a boldogságot. Én egyáltalán nem ezt éreztem, amikor írtam. Inkább azt, hogy szinte minden történetemnek van valami reményteli – esetenként humoros – feloldása. Ami nem arról szól, hogy minden egycsapásra megjavul és csodálatos lesz – mint ahogy a világ nagyon nem így működik –, hanem, hogy minden lehet egy kicsit jobb, vagy nem úgy lesz jobb, ahogy számítunk rá, hanem másképpen, de azzal is meg lehet elégedni.

Puskás Panni

Túry Gergely

hvg.hu: Mi az a rezervátum, amit vissza kell foglalni? A könyv címe már önmagában elég érdekes gondolat, hiszen a rezervátum általában olyan hely, ahol emberek akaratuk ellenére tartózkodnak, oda beterelik őket, ott mások szabálya szerint kell élni.

P. P.: A rezervátum jelentheti a személyes teret, de jelent egy olyan társadalmi teret is, ami nekünk járna, amit a demokrácia biztosít számunkra. Mindig azoktól kell visszafoglalni, akik hatalmat gyakorolnak fölöttünk. Ezek lehetnek akár politikusok, elnyomó társadalmi csoportok, de akár azok is, akik személyes kapcsolatainkban akarnak hatalmat gyakorolni fölöttünk.

hvg.hu: Ezek tehát eleve rezervátumok.

P. P.: Ez egy paradoxon, persze. A társadalom egyfajta rezervátum. Azokat a határokat, amelyek egy társadalmat szegélyeznek, nem mi határoztuk meg, hanem adottak. Ezeket nagyon sokszor szeretnénk áthágni, de nem tesszük meg, mert azért büntetés jár, és ez jól is van így. E határokon belül értelmezzük a szabadságunkat.

A probléma az, amikor ezt a tulajdonképpen nem is olyan sok szabadságot is elveszik tőlünk. Az ellen fel kell lázadni, ha máshol nem is, legalább irodalmi szövegekben.

hvg.hu: Kiktől kell visszafoglalni a rezervátumot – vagy rezervátumokat?

P. P.: Van erre egyszerű válasz: a NER-től. És vannak erre sokkal komplexebb válaszok, olyanok például, amelyek a Nem a világvége című novellában jelennek meg: többek közt a közösségi médiától, a cancel culture-től.

hvg.hu: Ha már a közösségi felületek: manapság sokat emlegetik az úgynevezett véleménybuborékokat. Azok is rezervátumok, nem?

P. P.: Igen. A tömegkommunikáció társadalmában a közösség tagjai nagyon keresik ezeket a bizonyos safe space-eket. Az emberek igyekeznek úgy kialakítani a közösségi média köreit, ahogyan egyébként a valóságos kapcsolataikat is alakítják, hogy minél kevesebb bántódás érje őket. A különbség csupán a mennyiségben van, azaz, hogy a közösségi terek buborékjaiban jóval több ember jelenik meg. A nagy probléma az, amikor nem tudunk ezekből kitekinteni.

hvg.hu: És mennyire tudunk ezekből a dobozokból mégis kilátni?

P. P.: Erre most egy személyes példát tudok felhozni. Nagyon más közegből jöttem, mint amiben most élek, másból, mint a budapesti. Győr külvárosa sok szempontból színtelenebb, mint ez a safe space-, meg pc-világ, amit a budapesti értelmiségi lét teremt számomra, más szempontból viszont sokkal valódibb és életközelibb. Azonban „buborékokon túlmutató” kapcsolatai mindenkinek lehetnek – csak közhelyeket tudok mondani: nyitott szemmel kell járni, szóba kell állni az emberekkel, nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is kell tudni empatikusnak lenni.

hvg.hu: Igen tudatosan kommunikál vizuálisan. Láttam már sajtófotókon Sex Pistols-pólóban és indiánnak kisminkelve is. Ezek a lázadás toposzai.

P. P.: Az író figuráját és a magánszemélyt érdemes különválasztani. Élek valamilyen életet és a szereplőim meg olyan életet élnek, amilyet én csak szeretnék. Sokkal szabadabbak nálam, sokkal könnyebben lépnek át határokat, és teret adnak az indulataiknak és az agressziójuknak. És a maguk őrült módján mindannyiuknak igaza van. Én hozzájuk képest eléggé konformista vagyok, aminek különben egyáltalán nem örülök, ezért is írtam meg őket, és ezért rajongok a punk szubkultúráért.

Pistols-pólóban az ember kicsit szabadabbnak érezheti magát, mint amilyen.

Túry Gergely

hvg.hu: A novelláiban rendszeresen előkerül az aktív cselekvés motívuma, akár egyfajta aktivizmus is. Folyamatosan ott érezhetjük az igényt, hogy ne csak beszéljünk dolgokról, hanem csináljunk is valamit. Van e mögött egy belső konfliktus, hogy nem tudunk eléggé tenni dolgokért, csak dumálunk?

P. P.: Rettenetesen. És nagyon rég óta. Többek között ez az oka annak, hogy most a Baltazár Színházban dolgozom. És ez az oka annak is, hogy aláírásokat gyűjtöttem Pikó András kampányában, vagy részt vettem a NOLimpia kampányban. Szóval van bennem egy állandó késztetés arra, hogy ne legyek fotelforradalmár. És persze ez is a buborékból kimozdulás egyik módja.

hvg.hu: A kötet másik markáns gondolati vonala a kontroll kérdése. „Elég kevés közöm van a körülöttünk lévő dolgok irányításához”, írja az egyik novellában. Számos helyen előbukkan, hogy a főhősei úgy gondolják, nincs elég kontrolljuk a saját életük dolgai felett. Néhol meg az, hogy túlkontrollálunk, el kellene engednünk kérdéseket, mert nem mi irányítunk vagy nem nekünk kellene mindig.

P. P.: A könyvben előkerül az erőszak és erőszakmentesség kérdése is. És a szereplők bizony számos esetben az erőszak mellé állnak. Számos alkalommal tapasztaljuk a való életben, hogy szavakkal és – a demokratikus kereteken belül – tettekkel nem tudunk a világon változtatni, miközben elvetjük az erőszakot, mint eszközt. Ez folyamatos feszültséget, egy megrekedt állapotot eredményez, amiből jó volna demokratikus eszközökkel kimozdulni. Van ennek persze másik rétege is. Szeretem a saját életemet túlkontrollálni, szeretek mindent a helyén tudni, akarom tudni, hogy a következő hetekben mi fog történni velem – aztán ha valami nem így történik, halálra szorongom magam. Miközben az erős társadalmi kontrollt, vagy azt, ha valaki meg akarja mondani, mit csináljak, elég nehezen viselem.

hvg.hu: A kötet jócskán szolgál radikális megoldásokkal is. Terror, pornó, vacsora Charles Bukowski íróval, ami aztán vérfürdőbe torkollik. Többnyire végletes helyzetekbe zárt emberek hangja ez.

P. P.: Leginkább nőké. Akik többnyire attól szenvednek, hogy nőként nem tudnak átlépni bizonyos korlátokat. Vagy nem tudják érvényesíteni az akaratukat. És ezekben az esetekben valamilyen erőszakos cselekedet lesz az, ami felszabadítja őket. Előkerül a vér motívuma is számos helyen, ami kevésbé volt tudatos, de utólag ránézve azt látom, hogy az összes kifolyt vér a szabadság metaforája a kötetben.

Túry Gergely

hvg.hu: A novellái egyik erőssége, hogy képes a didaktikusság csapdáját kerülve tárgyalni a „nőügyeket”.

P. P.: Elég tudatos voltam ebben. Színikritikusként érzem, hogy mi az a didaxis. Ha az ember megnéz egy csomó előadást, egy idő után elég jól felismeri, és megtanulhat ahhoz képest másképp fogalmazni. A Vakáció című novellával például arra a kérdésre akartam választ adni, hogy le lehet-e írni Orbán Viktor nevét úgy, hogy ne legyen didaktikus. És lehet. Csak csavarni kell egyet a megszokott helyzeteken. Lehet bármiről beszélni, csak nem felemelt mutatóujjal, tanítónénisen. A Keep Your Woman At Home című novellámról – amelyben egy nőt egy férfi bezár egy pincébe –, egy progresszív feminista biztos azt mondaná, hogy áldozathibáztató szöveg, hiszen az áldozat a fogság alatt egy élhető kis világot alakít ki magának, ahelyett, hogy megkérdőjelezné a helyzetet, amibe került. Míg végül rájön, hogy egyszerűen csak le kell nyomnia a kilincset, és kisétálhat. Ezek a helyzetek mindig komplexek, így is kell megírni őket, különben nem életszerűek.

hvg.hu: Persze nem csak az a kérdés, hogy írni, hanem hogy beszélni tudunk-e ezekről a kérdésekről jól, nyitottan és árnyaltan.

P. P.: Az általános társadalmi diskurzus és a hozzáértő emberek megközelítése és beszédmódja között feszül egy elég komoly ellentét. Megnéztem az inkriminált Wahorn-interjút. Nagyon érdekes, hogy ebben a helyzetben, hogyan jelenik meg az egész magyar társadalom. Ül az asztalnál olyan, aki a témával rendkívül mélyen foglalkozik és baromi ideges, hogy ezer éve erről tépi a száját, és az emberek még mindig nem értik meg, amit mondani akar. Ő Mérő Vera, aki egyre dühösebb lesz, és egyre kevésbé lesz képes a párbeszédre. Ott van Wahorn András, aki semmit nem tud erről az egészről, egy teljesen más generáció, az ő fiatalkorában vélhetően egészen másképp vélekedtek a zaklatásról, és még az is lehet, hogy a saját maga különféle ügyeit próbálja maga előtt mentegetni. És ott van Csákányi Eszter, aki minden bizonnyal nem nagyon foglalkozott a kérdéssel, talán olvasott valamit a metoo-ról, de átlagosan tájékozott – na, ő személyesítette meg azt a rengeteg embert, akik nem akarnak a nap huszonnégy órájában ezzel foglalkozni, és nem is értik, hogy mi ez a vita, amit állandóan hallgatniuk kell. Úgy gondolom, hogy fel lehetne oldani azokat az ellentéteket, amik ebben a helyzetben Mérő Vera és Wahorn közt feszültek, csak az rettenetesen hosszú idő, rengeteg türelem kell hozzá, és olyan műsorokkal, ahol a felek ledorongolják egymást, ez kevéssé fog sikerülni.

Túry Gergely

hvg.hu: Mi lehet ennek a feloldása? Ezek kőbe vésett sémák, amelyek sosem fognak változni?

P. P.: Úgy látom, hogy a mai fiatalok, a Z generáció tagjai, pontosabban azok, akik ennek a generációnak az értelmiségét adják, már egészen másképp gondolkodnak erről. Sokkal nyitottabbak ezekre a kérdésekre, és általában is sokkal kevésbé individualista megközelítéssel, sokkal inkább közösségi, társadalmi szemmel nézik a jövőt.

hvg.hu: Apropó, a jövő. A kötet egyik legerősebb novellája az Apokrif című szöveg, ahol együtt van menekültválság, nők elleni erőszak, némi egyházkritika, és az egész egyfajta apokaliptikus turmixban keveredik össze. Ahogy egyébként, más hangsúlyokkal, ilyen a már említett Nem a világvége is. Aggódik a jövő miatt?

P. P.: Nem érzem, hogy mindjárt itt a világvége, de érzem a környezetemben a konstans rettegést ettől. Az Apokrif című novellában egyébként elsősorban a menekültválsággal akartam foglalkozni – azzal a helyzettel játszottam el, hogy mi van, ha valakinek ebből az országból kell menekülnie. Ebből kerekedett ki ez az anti-megváltás történet, melyben egy már halott gyermekkel érkezik az anya a Vatikánba. A menekültek útjáról és a velük szemben érzett közönyről akartam beszélni úgy, hogy itt is kerüljem a sablonokat. Ezért kerestem egy másik formát, ami ki is forgatja a történetet az eredeti összefüggéséből, azonban mégis érthetőbbé és megélhetővé teszi azt.

hvg.hu: A Nem a világvége azonban egyértelműen a koronavírus-járványról szól. És beszél arról a kollektív pszichózisról, amelyben több mint másfél éve élünk.

P. P.: Úgy gondolom, hogy az elmúlt 20 hónapban kicsit több teret kellett volna hagyni a vitának. Nekem azzal kapcsolatban vannak kérdéseim, hogy minden alkalommal, amikor döntéseket hoztunk, jó döntéseket hoztunk-e. Mivel ezt a kérdést tabusították, nem alakulhatott ki erről érdemi párbeszéd. Ilyen értelemben pedig engem sem tudtak meggyőzni a döntések helyességéről.

Magamra maradtam a dilemmáimmal.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: