Tudod, miért adott Isten szagot a fingnak? Hogy a siketek is élvezhessék!

– ezt a mondatot jeleli a lánya arcába Frank Rossi a család massachusettsi otthonában, miközben a vacsoraasztalnál durrant egy hatalmasat. A hangot egyedül a 17 éves Ruby (Emilia Jones), a Rossi család egyetlen halló tagja észleli, aki mióta csak az eszét tudja, kommunikációs csatornaként szolgál a külvilág és kissé káoszos családja között. Minden nap hajnali háromkor ébred, kihajózik apjával és bátyjával halászni, hogy biztosítsa a család megélhetését, majd halszagúan érkezik meg a gimnáziumba, ahol barátnőjén, Gertie-n kívül nem nagyon van közössége, cserébe minden nap hallgatja a családjára tett ócska megjegyzéseket.

Rossiék CODA-ja – Children of Deaf Adults, azaz siket szülők gyereke – úgy tervezi, hogy a gimnázium után teljes munkaidőben csatlakozik a családi vállalkozáshoz, ám egy totális véletlennek köszönhetően beiratkozik az iskolai kórusba, ahol rájön:

sokkal, de sokkal jobban szeret énekelni annál, minthogy az egész életét a családja tolmácsaként töltse.

AFP / SEACIA PAVAO

Merthogy a tolmácsolásra nyilvánvalóan szükség van, Rubyn áll vagy bukik például egy éttermi rendelés, a tárgyalás a halfelvásárlókkal, és még az orvosi ellátás sikeressége is, példának okáért nekik kell közölnie a szüleivel, hogy az orvos diagnózisa alapján mindketten gombásak, így két hétig nem szexelhetnek. Frank (Troy Kotsur) és felesége, Jackie (Marlee Matlin) nagyon is ellene vannak a javallatnak, szemmel láthatóan imádják egymást (úgy is), fiuk, Leo (Daniel Durant) pedig igyekezne beilleszkedni a kikötői élet férfitársaságába, de hallás híján egyre inkább úgy tűnik, a magánnyal kell megbarátkoznia.

Az apai ágról magyar származású, de Amerikában született Sian Heder író-rendező hozott anyagból dolgozott, a CODA ugyanis a 2014-es A Bélier család amerikai remake-je, és bár a fent leírt viszonyok tökéletes alapot szolgáltatnának egy éjsötét drámához, Heder úgy döntött, hogy a vígjáték műfajánál marad, bebiztosítva ezzel, hogy a filmje nagyobb tömegekhez is eljusson. Ráadásul meglépte azt, amit francia elődje sajnos nem: a siket szerepeket siket színészekre osztotta. És milyen fantasztikusan tette.

AFP / SEACIA PAVAO

Az apa szerepével Troy Kotsur már bezsebelt egy SAG- és egy BAFTA-díjat, illetve simán esélyes az Oscarra is, Marlee Matlin pedig konkrétan az egyedüli siket színésznő, aki megnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat, még 1986-ban. A főszereplő Emilia Jones tökéletesen hozza a szüleivel viaskodó, szemforgató, de felelősségteljes tinédzsert, a bátyját játszó Duranttel kiegészülve meg a testvérség minden színes-szagos pillanatát képesek érzékeltetni egyetlen pillantással is.

A CODA castingja annyira fenomenális, hogy azt érezzük, ez a család minden hátránya ellenére is működik. Nagyon is működik. Rossiéknak egyetlen hang nélkül is olyan harsány, meleg dinamikája van, amit ritkán látni nagyvásznon, ráadásul a szereplők önmagukban is rendkívül gazdagon megírt karakterek: a kezek csattanásaitól hangos veszekedéseik krimiszerű izgalomba hozzák a nézőt, az egymás iránt érzett szeretetükből meg legszívesebben kérnénk egy teherautónyival (vagy hajónyival, ha már).

AFP / SEACIA PAVAO

Ennek megfelelően a család tagjai nem élhetnek, nem létezhetnek egymás nélkül, de amikor a film egyik legzseniálisabb karaktere, a hisztérikus művész-kórusvezető Bernardo Villalobos (Eugenio Derbez) közli Rubyval, hogy érettségi után a chicagói Berklee-re kellene mennie zenét tanulni, ő pedig segítene neki felkészülni a felvételire, felvetődik a kérdés,

meddig mehetünk el a családunkért úgy, hogy közben a saját életünket is menedzselni kellene.

Ruby felnövéstörténete persze nagyon is idézőjeles, hiszen már egészen kicsi kora óta felnőttként kellett viselkednie. Éppen ezért a CODA nyilvánvalóan nem kizárólag családi vizeken evez, a munkásosztály problémáit, az iskolában érzett szorongást, az első szerelem témáját is érinti. A CODA potenciálisan elindulhatna egy nyálas High School Musical-irányba, mivel Ruby és plátóinak tűnő szerelme, Miles a zenén keresztül kommunikálja egymás felé az érzéseit, de Heder az utolsó pillanatban mindig feloldja egy poénnal a szentimentalitást: amikor például a tinilány a hátsó kerten keresztül viszi be a fiút a szobájába, az egymásnak háttal énekelt duettet a szülők őrülten hangos aktusa zavarja meg, akik a dalból – nyilván – semmit nem hallottak.

VALERIE MACON / AFP

Heder persze tudatosan ellentart annak, hogy siket szereplőit nevetséges helyzetbe hozza, sőt: nagyon is cselekvő, aktívan dolgozó, intenzív családi és szexuális életet élő embereket álmodott a CODA-ba, akik egyértelműen cáfolják azokat a tévhiteket, hogy egy siket ember ne élhetne teljes életet. A konfliktust inkább az szüli, hogy Ruby szülei ugyan megérthetik, de mégsem érezhetik át lányuk zene iránti rajongását, azt a kommunikációs formát, amelyben a leginkább kiteljesedhet, és amelyben kötetlenül kifejezheti magát. A filmet egyébként összességében alaposan megdicsérte a siket közösség a reprezentációs szempontok miatt, ugyanakkor többen is szóvá tették: klisés húzás szembe állítani a siketséget és a zene szeretetét, majdnem pont úgy, ahogy A metál csendje is tette.

A CODA-ban tulajdonképpen nem történik semmi olyan, amit még ne láttunk volna:

• a szigorú, de jószándékú zenetanár kiabál,
• az iskolai kórust gyors vágások közt látjuk fejlődni,
• be tudjuk lőni, mikor következik a veszekedős nagyjelenet,
• a szép tinirománc is úgy végződik, ahogy a nagykönyvben meg van írva,

ahhoz tehát túlságosan is kiszámítható, hogy Oscart nyerjen a legjobb film kategóriában. Technikai bravúrokat nem mutat, ráadásul a zenei listája is lehetett volna sokkal, de sokkal eredetibb, és mégis: a CODA olyan üdítően ünnepli a család egységét és összetartását, úgy kell most Heder rendezésének, aprólékos forgatókönyvének a simogatása és jókedve az embernek, mint még soha.

A film már elérhető az Apple TV+-on.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: