Csengeren szó szerint átvonult a 20. század. Hol Horthy Miklós a fehér lovával, hol az orosz katonák a fegyvereikkel és a parancsaikkal, hol a csempészek áruval vagy emberekkel. És miközben a szatmári mezővárosban menetelt a történelem, az itt élő zsidókból hol izraeliták lettek, hol burzsoák – mikor mit kívánt meg az irányadó hatalom. A negyvenes években négyezer lakosú Csengerből 600 zsidó volt, akik közül alig tértek vissza a háború után.

Schőner Gizellának – Gittának – Csenger volt a világ közepe, még akkor is, ha a világ nem akart tudomást venni róla, mert történetesen egy szegény családba született 1929-ben egy zsidó suszter hatodik gyerekeként. A szegénység olyan bélyeg, amelyet az ember egész életén magán visel valamilyen formában, különösen, ha már az óvodában kihagyják a csoportképről, mert a ruhájával csak elrontaná a felvételt, ahogyan az Gittával történt.

Az életéből Shiri Zsuzsa közreműködésével megszülető könyv – Gitta könyve – végig a családi, emberi kapcsolatok hálójával vonja be a történelmet, Gitta életízű sztorizásaiból olyan sorsok rajzolódnak ki, amelyeket látszólag politikai, gazdasági erők rángatnak ide-oda, de valójában a csapásokat elszenvedő emberek elképesztő lelkierejéről, kitartásáról és bátorságáról mesélnek. Ezek a sorsok nem a feladásról vagy a megadásról szólnak, hanem az élni akarásról. És azt az életet még a legnehezebb, legsötétebb időkben is valami belső tartás határozza meg, nem pedig a külső nyomás.

Pedig a történelem újra meg újra kihúzza a lábuk alól a talajt. Gitta szülei az első világháború végén az esküvőjük után eladtak egy szatmári házat, hogy vegyenek belőle egy másikat Csengerben. „Azon az éjszakán, amikor kézbe kapták az árát, el is vesztette az értékét a pénz. De úgy, hogy csak egy skatulya gyufát tudtak venni az árából” – meséli Gitta. De valami kapaszkodót mindig kell találni az életben maradáshoz: „a bútor legalább megmaradt” – teszi hozzá.

Gitta csodálatos érzékkel veszi észre a legtragikusabb helyzetekben is a szalmaszálakat, amelyeket mégiscsak nyújt az élet. És miközben ő ezekbe minden adandó alkalommal belekapaszkodik, körbevezet minket a 20. századon, Csengertől Auschwitzig, Svédországtól Izraelig, Budapesttől New Yorkig. Shiri Zsuzsa tolmácsolásában olyan Gitta története, mint egy megelevenedő napló és mint egy élő beszélgetés a fényképek fölé görnyedve, ahol a mesélőnek mindenkiről van legalább egy sztorija, de mindenkiről az a legfontosabb információ, hogy visszajött-e vagy sem a pokoljárásból.

Auschwitzban minden túlélő átélt valamit, amiről képtelen beszélni

Ott voltunk Auschwitz nyitásakor és zárásakor - mondhatták el magukról a holokauszt első női transzportjának túlélői. A csaknem ezer, Szlovákiából elhurcolt lány és fiatal nő történetéről mégis alig tudunk valamit. Egy nemrég megjelent könyvből a lányok sorsával párhuzamosan a haláltábor gépezetenének a működésébe is betekintést kapunk.

A Gitta könyvében nemcsak a főhős életrajzát kapjuk meg, hanem Csenger történetét is. Kirajzolódik előttünk az a korszak, amikor a legfontosabb üzlet a házasság volt, az a hely, ahol Horthy Miklós a 11 éves Gitta szeme láttára pattant fel a lóra, hogy átvonuljon a határon és bevonuljon Szatmárra, és ahol Schőner Sámuel cipész lányának már ekkor odaszóltak, hogy menjen be a házba, ne mutogassa itt magát. Ahol a – zsidó hősök előtt is tisztelgő – első világháborús szobor előtt a nyilas hentes, Czine megszurkálhatott egy zsidó fiút. Vagy ahol a második világháború után a nyilasok szemrebbenés nélkül lecserélték a köpenyüket, és kommunisták lettek.

A könyv a maga hétköznapiságában ragadja meg az antiszemitizmus normává válását. Lehet, hogy a magokat a politika és a sajtó szórja el, de az emberek – közülük sokan szinte élvezettel – hagyják, hogy szárba szökkenjen. A demagógia, gyűlölet és uszítás tulajdonképpen feltartóztathatatlanul kúszik be a csengeriek mindennapjaiba, és olyan jeleneteket eredményez, amelyekre a legnagyobb drámaírók is csettintenének. Mint amikor az antiszemita szomszéd, Orgován bácsi átmegy a zsidó családhoz, hogy ott Gitta nagynénje felolvassa neki az újságot, mert ő nem tud olvasni, Eszti néni pedig igen. És külön kéri azokat a cikkeket, amelyekben „kéjelgéssel ment a zsidó propaganda”. És Gitta nagynénje felolvassa neki.

Purim körül jöttek be a németek 1944-ben. Először apán nem ijedt meg.

A könyvben a történelem és a politika végig úgy jelenik meg, mint amihez nem lehet nem viszonyulni. Még ebben az eldugott mezővárosban, Csengerben sem engedhetik meg maguknak az emberek azt a luxust, hogy ne vegyenek tudomást a történésekről. Ha így tennének, a történelem akkor is berúgná az ajtót, befurakszik az ember legszemélyesebb terébe. (Mint amikor a gettóba vonulás előtt a csendőrök egy pálcikával és egy villanylámpával vizsgálták meg a család nő tagjait, hogy nem rejtettek-e el valamit a méhükbe.)

Gitta ezt úgy mondja: a sorsunk meg volt pecsételve.

Miközben a korszak valósága szétrobbantja az addigi életüket, a képzelet teremtő ereje is végig kitapinható. És nem csak azért, mert tizenévesen „elképzeltük magunkat gazdagnak, és ez segített elfogadni, hogy senkik vagyunk”, hanem mert a könyvet olvasva azt érezhetjük, hogy sok esetben a túlélés és a boldogulás is fejben dől el. A képzelet csak akkor mond csődöt, amikor a legnagyobb szörnyűségeket kell megragadnia, például amikor összegyűjtötték és elvitték az embereket, akik csak annyit tudtak, hogy dolgozni mennek. „Kinek volt fantáziája odáig jutni, hogy elképzelje, mi fog valójában történni?” – mutat rá Gitta a lehetetlenre.

Auschwitz a TikTokon: nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja

A holokauszt azokban is megölt valamit, akik életben maradtak - mondja a bonyhádi születésű 97 éves túlélő, Lily Ebert. De mozgósította bennük az életet is, és Lily Ebert életéből rengeteget meríthet a világ. Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még meghallgathatjuk azokat, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait.

A szöveg néha költői képet idéző sűrítéssel fogalmazza meg a veszteségeket, a tényszerű mondatok mögött annyi fájdalom sejlik fel, ami egy életre is sok lenne:

Csak annyit vihettünk magunkkal, ami a kezünkben elfért. Ott maradt a vagonban Rózsi (Gitta nővére - a szerk.) kelengyéje. Cipelte magával a gettóba, egészen Auschwitzig. Három színben volt teljes szettje, rózsaszín, fehér és sárga damaszt ágynemű. Mindegyiket monogrammal látta el az esküvője előtt a petróleumlámpa mellett az ágyban éjjel, mert egész nap dolgozott.

Auschwitz valósága – a verések, a jeges félelem, hogy a zuhanyból gáz jön-e vagy víz, az éhség, amely a félelmet is elnyomta egy idő után, az emberi minőség fellazulása, a lágertestvériség ereje – a 280 oldalas könyvből mindössze 40-50 oldalt tesz ki, de végig érezhető, hogy az ott átélteknek időben és térben is sokkal nagyobb a kiterjedése a szereplők sorsában.

Auschwitz a legkülönbözőbb módokon türemkedik be Gitta holokauszt utáni életébe.

• Amikor évekkel, évtizedekkel később megöl egy-egy hangyát a konyhában, rögtön megrázkódik – „Egy életet oltottam ki, hogy is tehettem ezt?”.
• Amikor a felszabadulás után 38 kilósan Svédországba érkezik, egy új emberi dimenzióba is belép, ahol már nemcsak egy szám. Ahol, ha történetesen kilép a sorból, azt érzi, hogy szabad, mert nem kell félnie attól, hogy hátulról lelövik.
• Amikor parti partit követett a háború után, mert a túlélők csak azt keresték, hogy tartozzanak valakihez, érezzék, hogy újból élnek.
• Vagy amikor már jóval később, Izraelben úgy érzi, mintha kést szúrnának belé, ha egy másik embert leállatoznak, hiszen „én is onnan jöttem, ahol nem vettek emberszámba”.

Gitta bár minden erejével egy új élet felépítésén dolgozik, akár Csengerben, akár Haifán, akár New Yorkban, és legyen bár az oldalán szerető férj, mellette pedig rokonok és barátok, a depressziótól nem tud szabadulni. Mint ahogy az önreflexiótól sem. Gitta az az ember, aki folyamatosan elemzi maga körül a világot, és a saját helyét és viszonyulását benne. A sors olyan erkölcsi GPS-t adott a kezébe, amely bölcsességgel ruházza fel.

„Zsidók, keresztények, cigányok között élve nőttem fel, és nem éreztem különbséget sem vallásilag, sem társadalmilag. Inkább sorsilag, hogy kinek mi jutott. Mindig a népet vádoljuk, holott a nép csak anyag, a mozgató erő a vezetőség. A diktatúra nem a nép akarata, hanem azé, aki az erőt kézben tartja. Éppen ezért az SS-eket sem tudtam megítélni, mert ha az ember megérti a diktatúra működését, akkor elbizonytalanodik, hogy vajon kényszerből vagy önként viselkednek-e így. Persze voltak köztük szadisták, akik élvezték, hogy kiélhetik magukat, de sokakat kényszerítettek rá. Ezt hamar felismertem, úgyhogy a gyűlöletet nem is ismerem, csak a megértést” – mondta a Könyves Magazinnak adott interjúban.

 

Gitta élettörténetének az egyik legizgalmasabb és legemberibb epizódja a hitének az elvesztése, aminek csak az egyik kiindulópontja volt az örökérvényű kérdés, hogy hogyan engedhette meg Isten azt, ami velük történt. A mélyen vallásos családban nevelkedő Gitta, ahogy mondja, nem istenhívő, hanem istenfélő ember volt. 1948-ban Horányban azonban elvesztette a hitét, és ekkor másodszor is felszabadult, mert eltűnt a félelem, hogy ha tiltott dolgott tesz, bármilyen csekélységet, jön érte a büntetés. „Mesével etették az embereket. Teljesen ki kellett radíroznom a létezését. Na de mi van akkor? Nincs válaszunk. Nem tudjuk felfogni és megérteni. Erről kezdve nem féltem Istentől, és lassan elkezdtem jobban érezni magam”.

A hitetlenségből erőt merített, és felelősséget vállalt magáért és a tetteiért, az iránytűje pedig az lett, hogy „nem tehetek olyat, ami árt másoknak”. De volt egy másik hozadéka is az új világnézetének:

Az én szememben, talán a hitetlenségem miatt is, minden ember egyforma lett.

A Gitta könyve leginkább azzal emeli meg a lelket, hogy a főhőse soha, semmilyen körülmények között nem engedi, hogy ami rá szakad, az tönkretegye a sorsát. És ebben főleg az van a segítségére, hogy soha nem sajnálja magát, soha nem hagyja el magát. „Sok szenvedésen, fájdalmon mentem keresztül, de nem hagytam, hogy leteperjenek” – írja, miközben minden történetében lüktet az élni akarás. „Minden okom megvan a megelégedésre, nagyon hálás vagyok a sorsomnak. Ahonnan jöttem, ahhoz képest mindig csak nyerhetek” – mondja több mint kilencven évének minden bölcsességével.

Auschwitzba 2017-ben volt az első hivatalos útja izraeli küldöttséggel. Azóta négyszer járt az egykori koncentrációs tábor helyszínén különböző csoportokkal. Azt mondja, most azt tekinti legfontosabb feladatának, hogy mindig visszamenjen, és elmondja, amit a holokausztról tud.