Sok jó lemezt fialt a rocktörténelem, de olyat, ami a mai napig is Mount Everestként magasodik a többi felé, ami minden aspektusában kiemelkedő, emlékezetes, kevesebbet. A ma 50 éves The Dark Side Of The Moon, akármerről is nézzük, összetéveszthetetlen, szól a korról, amelyben megszületett, de túl is mutat azon, megelőzi a maga idejét, egyben időtlen, mint a nagy műalkotások általában. Ugyanakkor nem csak intellektuális csúcsteljesítmény, hanem popkulturális blockbuster is, ma is minden idők egyik legkelendőbb rocklemeze közel 50 millió eladott példánnyal.

Ha képzeletben visszatekerünk 1973-ba, érezzük, hogy mennyire új és friss lehetett fél évszázaddal ezelőtt ez a lemez, azonban ma sem tűnik túlhaladottnak, de legalábbis nem lett poros vagy nonszensz. Van azonban, ami már nem úgy van, mint akkor, sőt már nem is úgy, mint mondjuk a kilencvenes évek második felében, amikor a Pink Floyd örökérvényű kérdéseket – halál, élet, létezés, pénz, hatalom, és így tovább – tárgyaló nagy kulturális-civilizációs pillanatképéhez hasonlított remekmű, a Radiohead OK Computer című lemeze megszületett.

A kultúra azóta apró darabokra hasadt, a helyzet természetéből fakadóan nem születnek már, és jó eséllyel nem is születnek majd olyan nagy, monolitikus művek, amilyen a Pink Floyd 1973-as lemeze. Pontosabban, miközben továbbra is születnek nagyon jó pop- és rocklemezek, nincsenek már olyan művek, de főképpen nincsen már olyan kulturális percepció, olyan egységes (pop)kultúraértelmezés, ami művekre úgy néz, ahogy a világ nagyjából jó ötven éven át nézett a legfontosabb könnyűzenei alkotásokra.

A The Dark Side Of The Moon csillogó prizmafényét még a tagok közti későbbi torzsalkodások, sőt az aktuális Roger Waters–David Gilmour-pengeváltások sem árnyékolhatják be. Ha már itt tartunk, ezek a csörték épp, hogy aláhúzzák azt, amiről a The Dark Side Of The Moon beszél. Ahogy nem kicsit érezhetjük azt, hogy azok a kérdések, amiket a Pink Floyd ma születésnapos lemeze felvet, aktuálisabbak, mint valaha.

A Pink Floyd klasszikus felállása a Live 8 koncerten, 2005-ben:

A legnagyobb művek, bármerről is induljanak, mindig a nagy egészet célozzák, a nagy és végső kérdésekre keresik a választ, a teljesség körül futnak köröket, akörül kutakodnak, különféle homályos sarkokba lesnek be, hátha ott lapul a válasz. A The Dark Side Of The Moonnal sincs ez másképp. A lemez az élet, a létezés értelme, az egyén és a sokaság kapcsolata, a földhözragadt és a végtelen viszonya körül matat, bár ha dalonként, témánként szét is szálazhatjuk azt, amiről beszél.

Némi iróniával felidézhetjük a Woody Allen-féle bon mot-t, amikor a Háború és béke gyorsolvasása után összefoglalva megállapította, hogy a regény „az oroszokról szól”. A The Dark Side Of The Moon tehát a létezésről, a személyes és társadalmi lét útvesztőiről és bugyrairól, mélységekről és magasságokról, kis poklokról és elképzelt mennyországokról mesél olyan módon, ahogy akkor, ötven évvel ezelőtt nem nagyon beszélt senki.

1973. Vége lett a hatvanas éveknek, és, tudjuk, nem jött újra el. Az ifjúsági kultúra leszámolt a hippi-illúziókkal, a társadalmak meg azokkal a szép ideákkal, amelyek néhány évvel korábban még ott keringtek a levegőben. Ez már a hetvenes évek ólomideje. A radikalizálódó világ, a terrorizmus, a gazdasági válság, a társadalmi feszültségek időszaka, a masszív illúzióvesztés évei. Nem, nem butus a kedves olvasó, ha eszébe jut az, amiben itt és most vagyunk. A Pink Floyd alapítótagja, Syd Barrett már jó ideje nem tagja a zenekarnak, már szólólemezeket sem készít (zaklatott, kissé összecsapottnak tűnő, nyers, és odakent albumai egészen elképesztően zseniálisak), magára zárta az ajtót, és eldobta a kulcsot.

A Pink Floyd még Syd Barrettel:

A Pink Floyd ekkorra – bár ezt még akkor nem tudták – majdhogynem túl van az életműve felén. Készített már remek lemezeket – Syd Barrettel és nélküle is, ami az utóbbit illeti, gondoljunk csak az 1971-es Meddle-re –, ám az igazi nagy mű még nem született meg. A The Dark Side Of The Moon zenei anyaga némileg rendhagyó módon készült. A zenekarok ugye többnyire úgy dolgoznak, hogy dalokat írnak, aztán felveszik azokat stúdióban, majd turnéra viszik azokat. A Pink Floyd ez alkalommal nem így járt el.

A zenészek 1971 decemberében kezdték el tervezni az új albumot, amin aztán 1972 elejétől dolgoztak. Egy raktárépületben próbáltak, ahova extra hang- és fénytechnikát vitettek, többek közt az akkor forradalminak számító kvadrofón hangrendszert, és külön a zenekar igényei szerint összeállított fénytechnikát. A lemez címe ekkoriban már megvolt, ám időközben kiderült, hogy egy másik együttes, az ugyancsak brit Medicine Head kiadott egy azonos című albumot, ezért a lemezt átkeresztelték Eclipse-re. Végül aztán, amikor kiderül, hogy a másik Dark Side nem vert különösebb hullámokat, újra visszatértek az eredeti címhez.

A zenekar a stúdióban:

Az új dalokat első alkalommal 1972 januárjának végén játszották el Brightonban, aztán a sajtó válogatott képviselőinek 1972 februárjában, Londonban, majd amerikai, japán és európai dátumok következtek. A dalok ezekben a hónapokban még sokat változtak, nem mellesleg több szám még munkacímen szerepelt a koncertek dalsorrendjében, az On The Run például The Travel Sequence címre hallgatott, a The Great Gig In the Sky pedig volt Religion és Mortality Sequence is. A felvételek csak ezek után, 1972 májusának végén kezdődtek el a legendás londoni Abbey Road stúdióban a már turnén kipróbált, tesztelt és átalakult dalparkkal, és egészen 1973 februárjáig tartottak. Miközben a zenekar 1972 második felében, majd 1973-ban tovább turnéztatta a lemezanyagot.

Hogy a Pink Floyd, de főleg az együttes ideológiai-szellemi agytrösztje, Roger Waters mennyire többre gondolt a lemez készítése során, mint egymás után pakolt dalok összességére, arról nem csak az album grandiózus, dalból dalba folyó szerkesztettsége, a dalokon átívelő narratíva, a nagy válaszok keresése tanúskodik, hanem zenén és dalszövegen túli gesztusok is.

Waters például kitalálta, hogy kártyákra nyomtatott kérdéseket tesz fel a zenekar szűkebb-tágabb környezetébe tartozó embereknek, és a válaszokat fel is vették a stúdióban. Így került például szalagra, és a Speak to Me című dalba a zenekar technikusa, Chris Adamson emlékezetes mondata, „I’ve been mad for f*cking years – absolutely years”, és így lett az örökkévalóság számára rögzítve a zenekar turnémenedzserének, Peter Wattsnak (a színésznő, Naomi Watts apja) az emlékezetes nevetése, amit a Syd Barrett ihlette Brain Damage-ben hallhatunk. Paul és Linda McCartney is ott voltak a megkérdezettek között, de az ő válaszaik végül nem kerültek fel a lemezre.

A The Dark Side Of The Moon-univerzumnak koherens része a lemez borítója is (ami most, a lemez jubileuma körül egészen groteszk vihart kavart). A híres fekete alapon prizmás kép. Ami éppen annyira vált emblematikussá és szimbolikussá, amennyire maga a lemez zenei és szöveges anyaga. A Pink Floyd kérése ez alkalommal az volt a Hipgnosis kollektívához – Storm Thorgerson és Aubrey Powell alkotópárosához –, mellyel már korábban is dolgozott, hogy valami egyszerűt és kifejezőt találjanak ki. Thorgerson a prizma ötletét egy tíz évvel korábbi fizikakönyvből vette, magát a képet pedig a Hipgnosisszal együttműködő George Hardie grafikus készítette el (nem mellesleg az ő munkája a Led Zeppelin 1969-es első nagylemezének, az 1975-ös Pink Floyd-lemez, a Wish You Were Here és a Genesis magnum opusa, a Lamb Lies Down On the Broadway borítója is).

A Dark Side Of The Moon borítója

Wikipedia / Harvest / Capitol

A The Dark Side Of The Moon első ligás, stadiontöltő sztárzenekart csinált a Pink Floydból. A zenészekből pedig jómódú művészeket. A pénzből (többek közt a Led Zeppelin és a Jethro Tull társaságában) invesztáltak a Monty Python Gyalog galopp című művébe is, ami logikus döntésnek tűnik, ha úgy nézzük. Végül is a létezés felfoghatatlanságát, végletességét, kisebb és nagyobb megfejtendő kérdéseit tárgyaló mű profitjai hol is lennének jobb helyen, mint egy hasonlóan grandiózus, groteszk popkulturális mű költségvetésében. A Dark Side Of The Moon után, hogy egy másik Monty Python-örökbecsűt is beidézzünk, a bright side of life.