„Gyomorbajos ember nem tud gyilkolni” – irodalmi szakácskönyv készült Agatha Christie krimijei nyomán
A gyilkosságok és a nyomozás részletei elterelik róluk a figyelmet, de Agatha Christie krimijeiben meglepően sok a gasztronómiai vonatkozás, persze általában mérgekkel párosítva. Szederkényi Olga irodalmi szakácskönyve segítségével akár több menüsort is végigfőzhetünk Hercule Poirot és Miss Marple történeteiből, már ha el tudunk vonatkoztatni az arzénos currytől és a sztrichnines süteménytől.
Volt időszak, amikor valósággal faltam Agatha Christie krimijeit, de az valahogy még sosem jutott eszembe, hogy szívesen elmennék hozzá vendégségbe. Ki tudja, talán a brit konyhával kapcsolatos sztereotípiák miatt, vagy talán azért, mert elég sok regényszereplője halt kínhalált a vacsoraasztal mellett? Egy nemrég megjelent könyv viszont éppen ezt a gondolatot ültette el a fejemben, és ennek viszonylag jól megmagyarázható az oka.
Christie évtizedeken átívelő népszerűségét jól mutatja, hogy a Guinness Rekordok Könyve szerint a Biblia és Shakespeare művei után a legnagyobb példányszámban keltek el a könyvei világszerte, a közelmúltban pedig három, sztároktól hemzsegő filmadaptáció, a Gyilkosság az Orient expresszen, a Halál a Níluson és a Szeánsz Velencében is készült Hercule Poirot történeteiből. A főként a brit és az amerikai könyvpiacon zajló átdolgozási hullám ugyanakkor a közönségkedvenc krimiket is elérte, mondván, a mai olvasóközönség számára sértőnek számít a nyelvezetük, különösen az etnikai hovatartozásra való utalások miatt.
Az író életét és munkásságát sokan, sokféleképpen dolgozták már fel, a legutóbbi biográfiáról például itt írtunk bővebben. Szederkényi Olga most arra vállalkozott, hogy Christie gasztroportréját rajzolja meg, vagyis összegyűjtött minden olyan morzsát az életműből és Christie saját maga által írt életrajzából, ami az evéssel kapcsolatos. Meglepő, hogy milyen sok van ezekből, valószínűleg a gyilkosságok és a nyomozás részletei elterelik róluk a figyelmet – csodálkozik rá a szerző, és egyet kell, hogy értsünk vele.
Aki ráadásul két legyet üt egy csapásra (vagy két tükörtojást süt egy serpenyőben, ha lenne ilyen mondás), mert a Christie által tárgyalt ételsorokat egy igazi régivágású gasztropápa, Auguste Escoffier magyarra eddig lefordítatlan receptjeivel párosítja, külön a reggeli, az ebéd, az ötórai tea, a vacsora és a koktélozás köré csoportosítva.
De hogy jön össze az Haute Cuisine és a vesepuding?
Nagy szavak, de Escoffier valóban minden idők egyik legnagyobb szakácsművésze volt, korának leghíresebb konyhafőnöke – utóbbihoz alighanem hozzájárult, hogy barátjának és üzletfelének tudhatta César Ritz szállodalánc-tulajdonost. Megszilárdította a francia konyha vezető szerepét a világban, fő műve, a Le guide culinaire ma is a séfek egyik bibliájának számít, és a 130 éve létező, elegáns barackos desszert, a Pêche Melba feltalálása is az ő nevéhez fűződik.
Érdekes mellékszál, hogy amikor egy előkelő Monte-Carló-i hotel konyhafőnöke volt, összehozta a sors egy magyar táncosnővel, bizonyos Katinkával, aki akkoriban az egyik legvonzóbb és legsikeresebb félvilági nő volt szerinte, és aki „imádnivalóan értékelte a hazájából származó ételeket, az otthonára emlékeztető fogásokat”. Escoffier feljegyzett és használt is több, tőle hallott receptet, például a paprikás libamájét vagy a magyar módra készített fürjét.
A sztorit bővebben is megismerhetjük a Krimik és krémekből – amely számos Christie-műhöz hasonlóan a Helikon Kiadónál jelent meg –, mert Szederkényi Escoffier bemutatásának is szentel egy fejezetet. A séf és Christie, noha kortársak voltak, valószínűleg nem ismerték egymást személyesen, ám mivel az író jártas volt a társasági divatban, rendre elküldte a szereplőit a Savoyba vagy a Ritzbe teázni, koktélozni, vacsorázni. Csupa olyan helyre, ami akkoriban egyet jelentett Escoffier nevével. Aki tényleg szívesen kipróbálná a könyvben szereplő, több mint százéves receptjeit, jobb, ha rendelkezik konyhai jártassággal vagy hajlandó kicsit kutakodni az interneten, a leírások egy részében ugyanis nincsenek megadva például pontos mennyiségek (más esetekben fontban szerepelnek), hőfokok vagy időtartamok, és az egyes eljárások sincsenek túlmagyarázva.
Visszatérve Christie-re: a könyvből elég hamar kiderül, hogy saját bevallása szerint mindig is szerette a hasát, és ettől csak még szimpatikusabb. A vidéki Angliában nőtt fel, felső középosztálybeli családban, amihez természetes módon járt a többfős személyzet és az általuk prezentált kiadós, vendégség esetén egészen pazarrá duzzasztott lakoma. Az úri életformáról sokat elárul, hogy már kislányként a véres bifsztek volt a kedvence, amit a dajkája titokban, falatonként csempészett neki, inni pedig mindennél jobban szerette a tejszínt.
Bőséges, angol reggelik szalonnás vagy velős rántottával, buggyantott tojással, füstölt heringgel, sonkával, ebédre bélszín, gyümölcsös lepények, különleges alkalmakkor többféle leves, halak, báránygerinc, majonézes homár, torták és pudingok, piték és piskóták, befőttek, az étkezések közötti ínséges órákban kalácsok, kekszek: nagyjából így állt össze a napi menü a torquay-i Ashfield-villában. Sokaknak már ránézésre is epegörcsöt okozhat, ám Christie őszinte nosztalgiával emlegeti önéletrajzában a hazai ízeket, és a regényeiben is gyakran feleleveníti őket. A Bertram szálló pompás ötórai teája az ánizsos süteményekkel, muffinokkal, különféle pástétomokkal és tortákkal pontosan ilyen emlékeket idéz, és
az is sokatmondó, hogy a Holttest a könyvtárszobában felütésében valaki először megállapítja, hogy a konyhából sült szalonna illata száll, és csak utána közli, hogy amúgy egy hulla fekszik az egyik helyiségben.
Christie nemcsak enni, hanem főzni is szeretett. Utóbbira rá is kényszerült: a családjában ő volt az első, akinek nőként dolgoznia, háztartást vezetnie és gyereket nevelnie kellett, ráadásul kiterjedt személyzet nélkül. Mivel korai gyerek- és bakfiskorában éveket töltött Franciaországban, nagy kedvelője lett az ottani kultúrának és gasztronómiának. Olyannyira, hogy Szederkényi szerint enélkül nem lennének ugyanazok a könyvei, sőt, részben így formálódhatott Hercule Poirot figurája is, aki ugyan imádott enni, mégsem növesztett soha igazán angol gyomrot, megmaradt a croissant, a nyelvhal és a sherry rajongójának.
Arzén a curryben, cián a kávéban, sztrichnin a desszertben
A Halál a Nílusonból megtudhatjuk, hogy gyomorbajos ember nem tud gyilkolni, a Nyaraló gyilkosokban pedig Poirot úgy bölcselkedik, hogy szerinte jellemzően nők gyilkolnak étellel vagy itallal: „Megetetni valakit egy csésze teában felszolgált arzénnal, mérgezett csokoládét küldeni ajándékba, a kés meg a pisztoly is: ezek női dolgok, de megfojtani valakit… nem! Itt a tettes csak férfi lehetett.” Nem tudjuk, hogy ezt a kurrens kriminológiai kutatások mennyire támasztják alá, Christie könyveiben mindenesetre számtalan variációban halnak meg emberek a jóízűen és gyanútlanul bekanalazott, elmajszolt vagy felhörpintett mérgektől.
A szerző előszeretettel adagolta mérgeit olyan ínyenc finomságokba, mint fügés szendvics, lazacpástétom, cukrozott ibolyás bonbon, luxuskategóriás pezsgő, míg a hétköznapibb karaktereknek arzénos curry, ciános kávé vagy sztrichninmázas sütemény jutott. Egy Christie-kutató azt is kiszámolta, hogy 66 regényből összesen 28-ban végződik mérgezéssel az áldozatok élete, és hogy Christie 14 fő méregtípust használ, melyek közül az arzén messze a leggyakoribb.
Annak, hogy nem a pisztollyal vagy késsel ölést preferálta a könyveiben, az lehetett a fő oka, hogy nem igazán ismerte a fegyverek működési mechanizmusát és használati trükkjeit. A mérgekkel viszont egészen bensőséges kapcsolatba került az első világháború alatt, amikor – rengeteg nőtársához hasonlóan – előbb ápolónőként dolgozott, majd gyógyszerészsegédként. Így kapott erős muníciót ahhoz, hogy berendezze képzeletbeli méregszekrényét:
Házipatikai ténykedésem idején jutott eszembe először, hogy írnom kellene egy detektívtörténetet. (…) Mivel ezerféle vegyszer vett körül, talán nem véletlen, hogy a mérgezést választottam a gyilkosság elkövetési módjának. Ez a fajta bűncselekmény könnyen elképzelhetőnek tűnt számomra, hát eljátszottam a gondolattal, majd megtetszett nekem, végül elfogadtam. De ki legyen az, akit megmérgeznek: férfi vagy nő? És ki fogja őt megmérgezni? Mikor? Hol? Hogyan? Miért?
Így született meg első regénye, A titokzatos stylesi eset alapötlete, a többi pedig már krimitörténelem. És egy kicsit gasztrotörténet is.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
