Két sztár áll Varsóban, a repülőtéren, 1991-ben. Az egyikük Stephen Fry, a sokoldalú angol médiaszemélyiség, színész, író, rendező, műsorvezető, komikus, a brit talkshow-k állandó vendége, két lábon járó anekdotatár és még sok minden más. A másik Lena Dunham, a Csajok című tévésorozat megalkotója és főszereplője, generációs ikon, megmondóember, színész, rendező, producer és sok még minden más.  

Természetesen nem Lena Dunham és Stephen Fry álldogálnak a varsói reptéren 1991-ben, hanem Edek, a holokauszttúlélő apa és Ruth, a holokauszttúlélő apa New Yorkban született lánya, foglalkozására nézve újságíró, családi állapota szerint szingli. Őket alakítja a híres páros, Fry & Dunham, ám egyelőre csak a Fry & Dunham duót látjuk, a sztárok kicsit kitakarják Ruth-t és Edeket. Nem baj, van még közel két órájuk, hogy belejöjjenek.

Apa és lánya azért érkeztek a kommunizmusból frissen kilábalt Lengyelországba, hogy szembenézzenek a családi múlttal, a szembenézés programjába pedig egy auschwitzi túra is beletartozik. A lengyel recepciósoknak a szemük se rebben a hír hallatán: „Szóval, az auschwitzi múzeumba lesz a túra?” – kérdeznek vissza kötelező udvariassággal. A papa, jobb a békesség alapon, hagyná annyiban az egészet, de Ruth-ban, aki egy másik generáció tagja, felmegy a pumpa, és növekvő ingerültséggel szól vissza ilyenkor: nem múzeum, haláltábor.  

Az ilyen abszurd kis szóváltások jól működnek, semmi sincs túlmagyarázva, mégis elmondanak valamit a múltfeldolgozásról, hogy miként is állt ez a dolog 1991-ben, nem sokkal a rendszerváltás után. Ami a recepciósnak múzeum, az a túlélőnek haláltábor. Kár, hogy ilyen helyzetekből nem sokat találni a filmben.

Stephen Fry és Lena Dunham Varsóban

Mozinet

Julia von Heinz német filmrendező a kötelező külsőségekkel indít, megmutatja, micsoda ronda lakótelepeket hagyott hátra az a fránya kommunizmus, a hajdani családi gyár is szétesőben, a fogadtatás minden, csak nem szívélyes. A nyugati tekintet a vécés bácsin is elidőz, hisz oly érdekes jelenség ő: nemcsak pénzt kér az ajtó előtt ülve, de a gurigát is maga porciózza ki. Tiszta őrület! Minden nagyon szürke, mindenki dolcsiért tartja a markát és még antiszemita falfirkával is találkozni. Utoljára így akkor csodálkozott rá a Nyugat a Keletre, amikor a film is játszódik, ennyiben valóban mintha a múltban járnánk. És ha netán elfeledtük, mi is hozta erre a lepukkant bolygóra a két New York-it, a kamera mintegy mellékesen ráközelít a papa alkarjára tetovált auschwitzi számsorra. 

Oké, lakótelep pipa, általános kelet-európai lerongyolódottság pipa, vajon mi hiányzik még a korrekt korfestéshez? Hát, például a lengyelek – kaphatott a fejéhez a stábból egy okostojás, és milyen igaza volt. Lengyelországban köztudottan sok a lengyel, őket sem ártana ábrázolni valahogy. Talán egy kicsit későn szólt a kolléga, és ennek tudható be, hogy a helyi lakosokból nincs valami nagy választék. Van jó lengyel, ilyen például a hőseinket furikázó, kevés szavú, de megértő taxis, és van kevésbé jó lengyel, például a hajdan elvett zsidó ingatlan haszonélvezője, egy mogorva családfő. Az a gyanúnk, hogy ennek a fordítottja is igaz, és éltek kevésbé jólelkű taxisok és empatikusabb haszonélvezők is 1991-ben, sőt se nem jó és se nem rossz emberek is. Megannyi talány, ám az árnyalatok kibontására nincs alkalom, nekünk itt záros időn belül ki kell bogozni az elhallgatásokkal teli apa-lánya viszonyokat, haladunk tehát Auschwitz felé. 

Stephen Fry és Lena Dunham

Mozinet

Ahová el is indulunk jó egy óra elteltével, a volánnál jó taxisunkkal. Addigra már sikerült visszaszerezni a régi gyárból egy rozsdás kilincset, a régi lakásból pedig egy teáskannát a hozzá tartozó csészékkel. A nagyapa monogramos kabátja is megkerül, a kanna és a kabát árát jól megkéri a jelenlegi tulajdonos. A film mutat sietve egy lengyel családot, néhány szegényesen élő, aggódó alakot, akik – ők maguk, vagy a felmenőik – fél évszázaddal korábban beültek a zsidó vagyonba (kábé aznap, hogy a zsidóknak ki kellett költözniük), de hiába mutatja őket, nem nagyon tud mit kezdeni velük a film. Ez már nem fér bele az apa-lánya történetbe, haladunk hát tovább Auschwitzba. Ami a recepciósnak múzeum, a holokauszttúlélőnek halálgyár.

Ugyanide látogattak nemrég Yasmina Reza magyar származású francia szereplői az írónő Serge című regényben, és hamarosan jönnek az amerikai unokatesók, Jesse Eisenberg és Kieran Culkin is, akik Eisenberg filmjében, az A Real Pain-ben (hazai bemutató 2025-ben) érkeznek Lengyelországba egy holokauszttúrára. Úgy tűnik, a transzgenerációs traumák az óceán mindkét partján erősen foglalkoztatják a fikciós művek alkotóit, ami hasznos és előremutató jelenség, de a nemes szándéknál azért több kell egy filmhez.

Fry és Dunham kettőse pedig sehogyan sem passzol Auschwitzhoz. Jó kérdés, hogy akkor mi passzol, szabálykönyv nem létezik, de az biztos, hogy nem az, amit Stephen Fry most produkál. A közszeretetnek örvendő all-round médiaszemélyiség egy joviális zsidó Mikulást játszik, és az sem segít, hogy e jótét lélek olyan lengyel akcentussal beszéli az angolt, mintha azt a Hollywoodi Akcentusok Központjából kölcsönözte volna, a kelet-európai szekcióból. E mögül a kabarékiejtés mögül néha kiszól az igaz Fry is, egy kifinomult angol úr a talkshow-k puha kanapéjáról, ami aztán végképp betesz annak, hogy komolyan vegyük. Fry nem tud olyan rossz lenni, hogy abban ne legyen valami jó is, egy másik filmben biztosan szórakoztató lenne ez a produkció, de Edekhez, az Auschwitzba látogató holokauszttúlélőhöz ez egyszerre túl kevés és túl sok.

Stephen Fry a Live is Life-ot énekli egy lengyel bárban

Mozinet

Dunham, aki a film producere is egyben, valamivel szerencsésebb helyzetben van, neki elég New York-iul hangzania, ami az ő anyanyelve, de Ruth-ból, Edek lányából így is hiányzik valami. Például maga Ruth. Helyette Lena Dunham van csak, az a Dunham, aki mintha a Csajokból lépett volna át egy holokauszttörténetbe, onnan hozza az elfojtások és szorongások teljes eszköztárát. A kettő pedig, a holokauszt és a Girls, nem valami szerencsés egyveleg, és azzal is nehéz mit kezdeni, amikor Fry magára ölti Edek apjának fél évszázad után előkerült monogramos kabátját.

Esterházy Péter mondta egyszer, amikor arról mesélt, hogyan ismerte meg Marianna D. Birnbaumot, a vele készült beszélgetőkönyvek szerzőjét:

1988–89 táján találkoztunk először, a Hrabal könyvét írtam éppen. Elég zsúrfiúsan megkérdeztem tőle, hogy csak nem családlátogatáson van Budapesten? Mire azt felelte, hogy nem, a családomat Auschwitzban kiirtották. Amire én állítólag azt válaszoltam, hogy nem helyeslem. Innen ered a barátságunk

– mondta az író, és sok minden más mellett az effajta humor is hiányzik ebből a jó szándékkal teli, de túl könnyű, már-már kellemes katarzist kínáló filmből.