Steven Soderbergh már megint megcsinálta. Az irigylésreméltón termékeny, a filmjeit (Peter Andrews néven) maga fényképező és (Mary Ann Bernard néven) maga vágó – és milyen rövidre vágó! – művész ismét rendezett egy minőségi Steven Soderbergh-filmet.

Hogy az milyen?

Vegyük csak az elmúlt 20 év termését, amit Steven Soderbergh (62) immár érett fejjel, befutott rendezőként, a Trafficért elkönyvelt Oscarral a háta mögött készített. Már azelőtt sem nagyon tétlenkedett, de az elmúlt két évtizedből összesen mintegy 25 játékfilm és tévésorozat viseli magán a kézjegyét. Van köztük kosztümös thriller és ugyanez kortárs viseletben, századfordulós kórházsorozat és spanyolul beszélő történelmi eposz, MMA-amazonnal készített akciófilm és tangára vetkőző férfisztárokkal előadott sztriptízshow, de van a kínálatban kísértetházas sztori művészfilmes extrákkal, a pandémiát előrevetítő katasztrófafilm és Hitchcockot idéző kukkolós karanténthriller is. És még annyi minden más.

Michael Fassbender és Steven Soderbergh egy csónakban

2025 Focus Features, LLC. All Rights Reserved.

Ha megkérdeznénk, hogy kedves mester, mégis hogy lehet ez, hogy ennyifélét csinál és ilyen tartós színvonalon, Mr. Soderbergh bizonyára csak szerényen mosolyogna és már máshol járnának a gondolatai: a következő filmjén. Ami biztosan egészen más műfajú lenne, mint az azt megelőző, de ugyanúgy kiérződne belőle a Soderbergh-hatás, a nagy becsben tartott Soderbergh Touch.

A mutatvány valahogy így fest: a művész kilép a színpadra, szerényen meghajol, majd szórakozottan rámutat a közönség soraiban helyet foglaló tetszőleges műfajra, amelyből fölényes szakmai tudással, hatalmas elméleti-gyakorlati jártasságával, rendezői-operatőri-vágói (esetleg produceri és forgatókönyvírói) felkészültségével vérbeli műfaji filmet varázsol. Mire felocsúdnánk, már kész is az új mű, amely alig több másfél óránál, és mégis, ebben a 90 plusz percben több van, mint amit a legtöbb hollywoodi iparos minimum 145 percben képes elmondani.

Steven Soderbergh legújabb ujjgyakorlat mutatványa egy kémfilm. Mostanában divatja van a lompos, loncsos, lúzerkinézetű ügynököknek (lásd Slow Horses) és a szakma hétköznapi, komorképű robotosainak (lásd Le Bureau des légendes és a belőle készült The Agency), úgyhogy az eredetiségre sokat adó művész ebbe az irányba most nem indulhatott. Maradtak a pazar londoni lakásbelsőkben pózoló elegáns kémek, akiknek a haja szála sem görbül, a sminkje sem rezdül, sem terepen, sem a hálószobai hancúr során.

Soderbergh annyit ad hozzá e régről ismert fantáziavilághoz, hogy a történet közepébe egy házaspárt plántál. Mr. is kém, Mrs. is kém, a baráti körük is csupa kém, és ha szerepelne a filmben trafikos vagy pék, azok is kémek lennének, de nem szerepelnek.  Mindenesetre áruló van a baráti körben, az sem kizárt, hogy épp a feleség az. A férj gondterhelten nyomoz, süt-főz, konfitál és koitál, miközben mindenki gyanús, még a marhasült is. A kerítés sem kolbászból van, hanem hazugságból.

Michael Fassbender, Tom Burke és Pierce Brosnan

2025 Focus Features, LLC. All Rights Reserved.

A házaspárt Cate Blanchett és Michael Fassbender játsszák, nem ez életük nagy alakítása, de épp azért tartanak ott, ahol, mert pihenő üzemmódban is jó nézni őket. Ennyivel Soderbergh be is éri, két elegáns sztárral, akik ezúttal nem viszik túlzásba az arcjátékot. Talán ez volt az ukáz, hogy csak minél kevesebb rezdüléssel, minél rejtélyesebben.

Pierce Brosnan sem nagyon erőlteti meg magát keménykedő kémfőnökként, néha előadja ismerős grimaszát, amely valahogy úgy fordítható le, hogy „igen, én is voltam egyszer 007-es”. Nem is kéne sokkal több egy épkézláb kémthrillerhez, talán csak néhány orosz, és ők kötelességtudóan fel is bukkannak a spájzban, így a nemzetközi dimenzió is pipa.

Csak az az átkozott feszültség, az nem akar már megint beindulni.

Sem házassági fronton, sem kémügyekben, sem a konyhában, sem a hivatalban, sem vízen, sem szárazföldön. Pedig sokan és sokat közlekednek hosszú folyosókon feszült filmzenére, benyitnak komoran ajtókon, kimennek komoran ajtókon és van horgászós jelenet is. Ha pedig egy kém horgászni indul, méghozzá komoran, ott biztosan nagy dolgok vannak készülőben, de nem, ezek csak horgásznak.

Ha van kapás, ha nincs, Fassbender rendületlen komorsággal néz, talán a távoli Oroszország, talán a saját hálószobája felé. Pont azzal az összeszorított szájjal néz, ami sztárrá tette. Mellette Blanchett lenne a kiismerhetetlen, de a férjéért mindenre képes kémnő, de ebből még két Oscar-díjjal sem tud kihozni mást, mint egy titokzatoskodó félmosolyt. Benyomja a gombot, lefuttatja az „akkor is jó vagyok, ha nem vagyok különösebben jó” színészi programot. És azért ez sem semmi.

A kémférj, a kémfeleség és a kémbarátok egy szemrevaló nappaliban ülik körül az előkelő vacsoraasztalt – ezzel indul és ezzel végződik a film, a végére előkerül egy pisztoly is, aminek természetesen el kell dördülnie, mint azt Csehov, a híres 007-es megállapította. A vacsoraasztal két drámai jelenése között valakik valahova elutalnak egy pénzösszeget, amely akkora, hogy azt egy igyekvő magyar oligarcha is könnyedén kiperkálhatja. Talán, ha kétszer ennyi lenne, a vezető hazai vállalkozóréteg is komolyan tudná venni a filmet, de Soderbergh sosem volt az a feltűnősködő, nagyzoló természet. Ő az elegáns megoldások híve, aki most a kémfilmen demonstrálta fentebb részletezett, fölényes tudását. Ahogy a mester elmúlt 25 filmje, úgy a Fekete táska is azzal az ígérettel zárul, hogy majd biztosan a következő dobás lesz a várva-várt Soderbergh-remekmű.