A Mission: Impossible utolsó része elment a falig, most már fullba nyomja a kretént
Tom Cruise leghíresebb filmsorozata hosszú évek óta kötelezően a legakciódúsabb, a leglátványosabb és a leginkább lélegzetelállító, ami amúgy nagyszerű, csak nehéz emelni a téteket. Az utolsó, nyolcadik részben addig-addig emelték, amíg az egész nevetségessé nem vált. Kritika.
Sose nyomd fullba a kretént!
A Trópusi vihar című halálosan vicces, de politikailag a legkevésbé sem korrekt vígjáték fenti mondata minden idők egyik leghíresebb filmes idézete, pláne itthon Speier Dávid fordításában. Azt azonban aligha gondolták volna sokan közel húsz éve, amikor bemutatták, hogy a poénnak szánt intelemből mennyit tanulhatnának a világ filmrendezői, ha komolyan vennék. Robert Downey Jr., fogalmazzunk úgy, arról értekezik abban a jelenetben, miért nem szabad túlzásba vinni, túl egyértelműre venni azt, amitől egy figura különleges. Máskülönben „Oscar bácsi nem gyün”. És milyen igaza volt! Ha valaki, hát Tom Cruise is tudhatná ezt, hiszen ő is szerepelt a Trópusi viharban is.
De a Mission: Impossible – A végső leszámolás most aztán mindent fullba nyom, ami nem is csoda, hiszen már az előző, hetedik részt is a Világ Leglátványosabb Akciófilmjeként hirdették szerte hetedhét határon, nyilván muszáj volt még ennél is tovább menni. A probléma szinte nyelvtani: a leglátványosabbnál és a legizgalmasabbnál sajnos már nem lehet tovább menni. Aki megpróbálja, fullba nyomja a kretént.
Így járt a rendező-producer-főszereplő páros, Christopher McQuarrie és Tom Cruise is. Azt persze jószándékú ember nem vitathatja el tőlük, hogy megtalálták a Legnagyobb Veszélyt, ami ellen egy tisztességes akciófilmfőhősnek küzdenie lehet, de amikor ezt a mondatot pacekba belemondják a kamerába, akkor azért kell önuralom és edzett idegrendszer, hogy a néző ne röhögje el magát:
Ha nem csináljuk úgy, ahogy mondom, egy gonosz entitás megsemmisít minden életet a földön, kitör a korlátlan atomháború, és meghal mind a nyolcmilliárd ember!
Oké, hát azt mégse mondhatja a szupersztár, hogy ha nem engedik most azonnal szabadon a börtönből, akkor a nagyi ablakában kiszáradnak a muskátlik, mert a mama nagyon számít rá, hogy amíg Balatonlellén nyaral, a kis unokája meglocsolja őket, és akkor a Mörci nevű macska etetéséről még szó sem esett, de azért talán a nyolcmilliárd ember halála és a muskátlik közötti skálán lehetett volna találni valamit félúton, vagy oké, engedjük meg, kettővel közelebb az atomháborúhoz, de akkor is. A grandiózusság addig jó, amíg legalább egy picit komolyan lehet venni.
És ez végig jellemző a filmre: a nyolcmilliárd ember sorsa, az atomháború és a muskátli mind azon múlik, hogy valaki eltalálja-e azt a tíz ezredmásodpercet (!), amíg az atomháborút stb. meg lehet akadályozni. És hogy amikor Tom Cruise egy erre a célra direkt nem megfelelő búvárruhában várhatóan a klinikai halál állapotában feljön kilencven méter mélyről a befagyott tengeren a jégtáblák alá, akkor sikerül-e a társainak pontosan azon a két méteren lennie, és még annyi időn belül kiemelni a jég alól, amíg nem hal meg még annál is jobban, amennyire a vízben már meghalt, és ha sikerült, akkor sikerül-e tökéletesen működő dekompressziós kamrát is összedobni a jégtáblákon vécépapírból, rágógumiból és műanyag kerti székből, és ebben a mondatban kizárólag az utóbbi három tárgy volt költői túlzás, a többi nem. Még a szóhasználat is olyan bombasztikus, hogy lehetőleg ott helyben a szívünkhöz kapjunk, de már a bal kezünkkel, mert a jobbal már még korábban a szívünkhöz kaptunk: más magyarázat nincs arra, hogy miért nevezik a megfelelő időintervallumot tíz ezredmásodpercnek a matematikailag korrekt egy századmásodperc helyett.
Hogy mindez sikerül-e Tom Cruise-nak és szuperhumán társainak, azt természetesen nem fogom elárulni,
de persze, hogy sikerül. Pedig egyébként az alkotók már rég leszögezték, hogy közel harminc év után, amióta Mission: Impossible-filmek léteznek, ez lesz az utolsó rész, tehát akár valami meglepőbbet is húzhattak volna annál, hogy két és fél óra alatt hetvenkét különböző helyzetben elmondják, hogy nulla egész két milliomod ezrelék esélye van annak, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell, aztán a maradék húsz percben mégis minden úgy történik, sőt, igazából még annál is jobban. (Elnézést, ez most tényleg egy kicsi spoiler lesz: az alkotók bátorságát kifejezi, hogy a fekete karaktert azért elég bátrak megölni, ki gondolta volna, ugye, hogy épp a fekete csávó lesz az!)
Igaz, nehéz kérdés, hogy mennyire számít a hihetőség a hasonló filmekben, mert akinek tört már el úgy csontja, hogy még egy év után is érezte a hatását, mindössze attól, hogy kerékpárral rosszul hajtott rá egy padkára, nyilván sejti, mennyire kell szó szerint venni a klinikai halálból épp visszahozott szereplő maximális precízióval végrehajtott cselekedeteit az után, hogy fejjel lefelé kiesett egy repülőgépből, bele egy terepjáróba, ami nyolcszor fordult át vele együtt a tengelye körül, amikor sziklának hajtott vele. Nem nagyon. Mégis van az a szint, ami fölött az embernek, akármennyire is próbálja elnyomni magában a borsos mozijegyárért cserébe a realitásérzékét, mégis megszólal az a kis hang a fejben, ami nem mond mást, csak annyit, hogy
azért ez már tényleg elég hülyeség.
Sok sikert elnyomni ezt az idegesítő kis hangot, amikor a film ott tart, hogy az egész világ feletti uralmat átvevő, öntudatra ébredt és abszolút legyőzhetetlen mesterséges intelligenciát kizárólag úgy lehet csapdába ejteni, ha bezárják egy kis dobozba, és akkor megmenekül a világ és Mörci cica. Hogy milyen vonalat átlépve szólal meg ez a hang, hol van a vonal akkor, amikor szuperhősköpeny van a főszereplőn, és hol akkor, amikor még ennél is jobb a helyzet, mert az illetőnek Tom Cruise a neve, azt nehéz lenne precízen meghatározni. De A végső leszámolás azért sokat segít a kérdés eldöntésében.
Persze könnyebb lenne lenyelni a pirulát, ha ez a rész is olyan lenne, mint az előző. Arról is azt írtuk két éve, hogy bár sztori, színészi játék és egyéb apróságok tekintetében nem teljesít olyan jól, ez igazából szinte mindegy, annyira lenyűgöző a látvány és az akció. Hiszen vonatkerékre szerelt kamerán keresztül néztük végig, ahogy egy valódi, mármint fizikailag létező, nem számítógépes trükkből létrehozott vonat beleszáguld egy valódi szakadékba, vagy hogy Tom Cruise tényleg motorral veti le magát egy pár száz méter magas sziklafalról, hogy aztán denevérruhában repüljön el a végtelenbe és tovább.
A nyolcadik rész viszont ha a sztori szintjén mindent meg is tesz azért, hogy elmenjen a falig, ezt az akciókkal nem képes megtenni. McQuarrie és Cruise az előző részben pont azt ismerték fel, hogy abban a világban, amiben digitálisan bármi létrehozható, azzal lehet nagyot dobni, ha valami mégis valódi. Ebből a gondolatból mostanra nem sok maradt. Eleve sem jutott most eszükbe a vonatoshoz méltó akcióelem, ami pedig helyette van – egy tengerfenékre süllyedt tengeralattjáróban való küzdelem az elemekkel –, az semmivel nem izgalmasabb bármelyik képregényfilmes látványparádénál, mert fikarcnyival sem tűnik kézzelfoghatóbbnak, mintha egy zöld szörnyember csapkodna toronyházakhoz egy halhatatlan skandináv istent. Ezúttal a nagyjelenet az lenne, amikor Tom Cruise egy száguldó repülőgépen lóg a keresztvasakba kapaszkodva, és onnan győzi le, akit le kell, de egyrészt ilyet láttunk már az akciófilmipar második leghíresebb színészétől, aki szintén Tom Cruise (igen, a harmadik helyezett is ő, tovább meg ne is találgassanak), másrészt meg egyszerűen ennek az ötletnek az eredetiségétől az embernek már nem megy fel a vérnyomása 2025-ben. Mintha a kétrészesre bontott finálé előző részében ellőtték volna az összes puskaport, és mostanra a történettel akarták volna pótolni, ami a látványból hibádzik.
És a történet jól is indul: A végső leszámolás alapfelvetése, hogy Ethan Huntnak (őt játssza Cruise) szembe kell néznie azon tetteivel, amelyeket az előző hét részben elkövetett. Ugyanis kiderül, hogy sok borzalomért, ami miatt most újra meg kell mentenie a világot, közvetve vagy akár közvetlenül ő maga felelős. Ez az önreflektív gesztus filmes szempontból is érdekes, hiszen új magyarázatot kapnak sok éve látott jelenetek, másrészt erkölcsileg is áthelyezhetné a filmet abba az egyébként már jó néhány éve, sőt évtizede létező trendbe, amelyben a szuperhősök korántsem makulátlan alakok, és nemcsak az aktuális főgonosszal, de a saját démonaikkal is meg kell küzdeniük.
A végső leszámolás azonban végül nemigen kezd semmit ezzel a felvetéssel: Cruise a film elején egy kicsit sopánkodik miatta, de erre nem marad több szabadideje, mert el kell indulnia meghalni és feltámadni, így aztán legközelebb a legvégén kerül elő a felvetés, egy monológ formájában, amely arról szól, hogy ne csüggedjen, mert az ember élete nem más, mint a végtelen számú lehetőségből kiválasztott döntéseinek összege, és ha így nézzük, Hunt bizony Nagyon Is Jó Ember. Jó, hát az is hülye, aki lélektani és erkölcsfilozófiai mélységéket várna a Mission: Impossible-től, de hát nem mi kértük, ők ajánlották fel maguktól!
Mindez ugyanakkor, akármennyire is rosszul hangzik, nem jelenti azt, hogy A végső leszámolás ne lenne olyan akciófilm, ami miatt elég szorosan lehet a moziszék karfáját markolni, és ez tudvalevőleg a legfontosabb mérőszám a műfajban. Hogy Christopher McQuarrie mind forgatókönyvíróként, mind rendezőként mindent, és tényleg mindent tud az akciófilm-készítésről, ahhoz nem fér semmi kétség: jó a ritmus, tökéletesen van időzítve minden, jó a dramaturgia, minden helyzet csúcspontjáról kiderül, hogy az még nem a csúcspont, mert igenis lehet még veszélyesebb az adott szituáció, Lorne Balfe zenéje persze tökéletesen belénk veri, mikor mit szükséges éreznünk, Eddie Hamilton vágása pedig remélhetőleg Oscart nyer majd, mert zseniális, hogyan fejezi be állandóan az egyik jelenetben elkezdett mozdulatot egy másik szereplő egy másik szituációban. Hogy a színészi játék megint csak a minimumot hozza, azt mostanra megszokhattuk, legfeljebb az az újdonság, hogy mennyire nincs semmi kémia Hayley Atwell és Cruise között: aki véletlenül nem emlékszik az előző részből, hogy ők egy szerelmespár lennének, annak a film jó kétharmadáig talán le sem esik a dolog, akkor is csak azért, mert kiderül, hogy a befagyott tenger jégtábláján felállított, felfújható dekompressziós kamrában hálistennek franciaágy van és padlófűtés.
Biztosan nem olyan rossz érzés, ha az ember azért nem ugorja át a lécet, mert ő maga tette korábban túl magasra, szóval nem érdemes nagyon sajnálni McQuarrie-t és Cruise-t, ahogy az sem kétséges, hogy anyagilag sem lesz nagy bukás az utolsó M:I-film. Maradandó károsodást biztosan nem fog okozni a műfaj egyetlen rajongója számára sem. Az viszont már baj, hogy maradandó emlékeket sem.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
