Lezárult a 2004-es év, mi is lezárhatunk egy korszakot, az árverések leütési listák alapján való értékelésének időszakát. Hosszú ideje húztuk a döntést, néha finoman utaltunk, máskor egyszerűen csak hallgattunk arról, hogy befejeződött a nagy eladások és biztos vételek kora. A műkereskedelem olyan egyeztető tárgyalások, manipulációk, arculatépítési programok mentén zajlik, hogy nem is tudni minden esetben, milyen mechanizmusok útján alakul ki egy-egy -- a nyilvánosság előtt is megjelenő -- összeg.

Az aukciósházak a saját kényszerpályájukra kerültek, mint egy futballcsapat, amelyik először nemzete bajnokságát és kupaküzdelmét nyeri meg, majd minden ellenfelet tönkrever a Bajnokok Ligájában, aztán a játékosok már egy döntetlen után sem képesek a szurkolók és a befektetők szemébe nézni. A műtárgypiac hosszú évekig egyértelműen nyerésre állt, most viszont a saját szellemükkel hadakoznak a műkereskedők: kiutat keresnek, mindenki más eszközökkel próbálja megtalálni azt a kaput, amelyen keresztül még kiaknázatlan piachoz juthat. Több tízezer festmény fordult meg az elmúlt tizenöt évben a kereskedelemben, ebből fontos mű lehetett vagy száz -- ezek jó darabig nem mozdulnak tovább. Vagy azért, mert gyűjtemény épült rájuk, vagy azért, mert hasznot sokáig nem látni belőlük. Néhány „főművet” előcsalogattak az utóbbi hónapokban készült albumok, de a tulajdonosok ennek csupán töredékétől kívánnak megválni.

A műkereskedők panaszkodnak, hogy áll a piac, nincsenek jó művek, a vevők kivárnak. Az árverések látszólagos forgalma minden eddigit felülmúl. A kettő kizárja egymást.

Értékelhetünk úgy egy árverést, hogy az árak csak a művek másodlagos, harmadlagos jellemzői, legfőbb szempont legyen a kvalitás és a ritkaságérték. Sokáig más volt a műkereskedelmi, és megint más a művészettörténeti minőség, ám mióta monográfusok méltatják a katalógusokban az árverésre kerülő „remekműveket”, azóta a kereskedő szándékát szakmailag hitelesíti a művészettörténész. Valóban ennyire találkozna manapság a két szféra ízlése? És vajon a közönség valóban elfogadja a galériás és a monográfus közösen kialakított ítéletét? Vagy a saját csapdájukba esnek a kereskedők, mert csúnya látvány a több oldalon dicsőített tétel, ha beragad?

Keressünk tehát egy értékelési szempontot, nézzük meg, hogy decemberben a két legnagyobb aukciósház téli árverésén melyek voltak a látványosan kiemelt tételek.

A Kieselbach Galéria a korábban már igazolt művészek felé próbálta terelni a figyelmet. Schönberger Armandtól múltkor drágán kelt el egy expresszív nagyvárosi jelenet, most egy finom art deco enteriőr (Modell enteriőrben, csendélettel, 1931) következett, amelyért az indulóár közel háromszorosát adta meg valaki (17 millió forint).

Nemes Lampérth József nagyméretű, sötét tónusú tusrajzai közül nem a Híd a Szajnán az első, amely az egykori Ekström-gyűjteményből árverésre kerül (22 millió).

Ugyancsak könnyű volt a közönség kedvében járni Vaszary János 1935 körüli Art deco táncosok című olajképével (19 millió).

Hiábavaló viszont a kiemelés például Gulácsy esetében: művészi vagy lelki okokból elrajzolt művei csak akkor férkőznek a vevők bizalmába, ha több oldalról kapnak megerősítést az eredetiséget illetően. Így nagyon drágák is lehetnek, bizonyíték híján viszont nagyon olcsók. A kevésbé divatos művészek között vár piaci elismerésre Ferenczy Károly, ezúttal a Valér ágyban sikkadt el a kínálatban, noha a leírás alapján többet érdemelt volna. Paál László Vihar utánja is 13 millióval szerénykedett -- legutóbb a kétszeresét adták Paál munkáiért.

Kassák Lajos nagy visszatérését jelentette az 1922-es Képarchitektúra, miután minden aukciósház megvívta a maga csatáját a közlési jogokkal, és ahhoz képest, hogy túl sok „képarchitektúra” nincs magyar magántulajdonban, 14 millióról csak 2 milliót emelkedett az ára. Ennyire félnének Kassáktól?

Berény Róbert Kék kancsós csendélete a Nyolcak idejéből származik, bár a leírás bizonytalan abban, hogy ez a kép szerepelt-e a Nyolcak 1912-es tárlatán, illetve egy 1914-es csoportkiállításon, abban viszont nem, hogy „a most árverésre kerülő mű tekinthető a legkvalitásosabb, ekkoriban festett Berény-csendéletnek”. Mindenesetre 18 milliónál ért véget az érte folytatott licit. Czigány Dezső hasonló korú, eddig ismeretlen Önarcképe ellenben 20 millióig vitte. Fontos felfedezés, hogy a pletykákkal ellentétben még mindig bukkannak fel képek Nagybányán, ahogy ez a darab is -- közel százéves lappangás után.

Felekiné Gáspár Anni egy 1953-as jelenettel (Család a pesti korzón) hívta fel magára az árverési kiállítás látogatóinak figyelmét. 2,5 milliós kikiáltási árról már reprodukált Rippl-Rónait, Czóbelt, Perlrottot lehet venni, nem pedig egy dokumentumot a sokat vitatott szocreál művészetből. Nem is licitált rá senki. (Itt hiányzott a kísérő szöveg, mert a név nem indokol ilyen magas kikiáltási árat.)

Most pedig a Mű-Terem Galéria árveréséről. A közönség szereti, ha botrány van, be is szalad mindenki a terembe, nehogy lemaradjon a történelmi pillanatról. Szakmailag viszont végképp követhetetlen és értékelhetetlen egy árverés, ha tizenöt értékes tételt már az elején visszavonnak. Mihez kezd ilyenkor a vásárló? Bekiabál? Magában szentségel? Sértődötten visszautazik Amerikába az első géppel, mert a kiszemelt mű mégsem eladó? Vagy a megmaradt pénzt már csak azért is elkölti más képekre? A tulajdonost okolja, az aukciósházat vagy a teljes magyar aukciós rendszert, hogy ennyire megbízhatatlan és átláthatatlan?

A Mű-Terem Galéria árverésén volt kiabálás, sértődés és a megmaradt pénz dacos elköltése, legalábbis a hallható eredmények alapján erre lehet következtetni. A megszokott és jól beharangozott kukoricás Rippl-Rónait (Anella és Lazarine virágok között) 44 millióig nem engedték el, ez már az aukció első harmadában rendbe tette Virág Judit és munkatársai lelkét. A felénél pedig Munkácsy Colpachi iskolához készült vázlatával (30 millió) biztossá vált a közönség feltétlen támogatása.

Talán még mindig zajlik a vita a gyűjtők között arról, hogy Galimberti Sándor 1911 körüli Almák című vászna méltatlanul ért-e el 37 milliós leütési árat (5 millióról) vagy egy szerencsés ember olcsón vett Cézanne-t, amelyen történetesen Galimberti-szignó olvasható. Sokan érkeztek ezért a képért az árverés helyszínére, és sokan hitték azt, hogy 10-12 millióért meg is kaphatják, mert Galimbertit úgysem vesz módszeresen senki. Nem kalkulálták be, hogy jó néhány gyűjtő megpróbálja elkölteni a visszavonások után megmaradt pénzét. Egy Czóbel-, egy Perlrott-, egy Szobotka- és egy Kádár-csendélet is szerepelt a visszavont tételek között. Aki ezekről lemaradt, az mind nekiesett Czigány Dezső csendéletének az árverés legvégén.

Számíthatott a galéria arra, hogy a két Ziffer-tájkép elnyeri a közönség tetszését, mert kiemelte a temérdek nagybányai mű közül. Igaz, az egyik korai, párizsi alkotás (Egy párizsi utca, 1906--1907, 8 millió), de kétségtelen, hogy Ziffert egyszerűen csak nagybányai festőnek tekintik. A Sétálók a Malomárok partján -- Cézanne és Gauguin hívószavakra -- már 16 milliót ért.

Nagy Balogh János Kubikosa annyira egyedül érezheti magát a piacon, mint a kép talicskát toló főhőse. Mivel szinte alig találni Nagy Baloghot magángyűjteményben, ezt a darabot is menten védetté nyilvánították. Új tulajdonosa a két nagyszerű gyűjtő, Bedő Rudolf és Várkonyi Zoltán örökébe léphet.

Az utolsó emlékezetes tömeges tételvisszavonás azon a Kieselbach-árverésen történt, amikor Szinyei A parkban című alkotása ért el hosszú ideig behozhatatlan 70 milliós árat. Mintha egy kis botrány szerencsét hozna.
(Műértő, 2005. január)

Gréczi Emőke