A Contergan-áldozatok rendkívül megrázó, de az emberi helytállás szempontjából mindenképp példamutató sorsát ki tudná jobban bemutatni, mint az 1960-ban született Glasow, aki 48 évvel ezelőtt maga is rövid és torz karokkal jött a világra, de még mindig kevésbé torzan, mint több ezer német és külföldi sorstársa. Azok az áldozatok, akik az anyjuk által szedett Contergan nevű német nyugtatószer mellékhatásaként születtek szörnyű testi deformációkkal.
 
A filmet értékelő sajtóorgánumok szerint közülük már alig mintegy 2000-en vannak életben Németországban, túlnyomó többségük állandó támogatásra szorul, s meglehetősen nehéz körülmények között éli életét a német kormánytól kapott csekélyke Contergan-pótlékból, valamint a Grünenthal nevű gyógyszercég által hosszú huzavona után létesített támogatási alapból folyósított összegből. De hatalmas lelkierővel és az egészségeseknek példát mutató kitartással, többen családot alapítva, egészséges gyermekekkel és jelentős szakmai sikerekkel.
 
Mint ahogy Niko von Glasow is, aki tehetősebb család sarjaként előbb New Yorkban, majd Berlinben Fassbinder tanítványaként sajátította el a filmkészítést, s jelenleg felváltva Londonban és Kölnben él feleségével és két gyermekével.
 
A legnehezebb helyzetekben tanúsítandó helytállást, az önbecsülés fontosságát és az élet apróbb örömei által okozott megnyugvást, illetve felszabadultságot igyekszik most bemutatni a rendező a NoBody's Perfect (Senki nem tökéletes) című filmjében, amelynek ötlete meglehetősen bizarr, s épp ezért drámai. A Contergan-áldozat Glasow ugyanis 11 sorstársát nyerte meg a film főszerepeihez, s a cselekményhez, amelynek lényege: a kéz vagy láb nélküli nők és férfiak egyformán egy naptárhoz "állnak" aktfotót, s torz meztelenségüket egyáltalán nem szégyellve életükről mesélnek a tizenkettedik szereplőnek, a rendezőnek.

A "fotómodellek" között polgármester, színész, szociális munkás, kertész és korábbi sportoló egyformán található, akik felszabadultan  emlékeznek gyerekkorukra. Beszélnek egyebek között arról, hogy születésükkor már a kórházban hogyan próbálták szüleik elől elrejteni őket, majd később hogyan fogadták őket a szomszédok és a barátok, mesélnek álmaikról, a mindennapokról, a párkapcsolatokról. Az egyikük például arról: apja annak idején egy fontos üzleti ebéd során egy különleges lepelbe bújtatta őt, csakhogy ne lássák torzságát. "Ez nagyon fájt, akkor értettem meg csak igazán, hogy más vagyok" - emlékezett vissza a gyerekkorában történtekre. 
 
Az első sajtókritikák szerint a film páratlan nyíltsággal ábrázolja azt az erőt, amit az érintettek tanúsítanak, s ami segíti őket az élet menedzselésében. S nem részvétet, hanem mindenekelőtt  mélységes tiszteletet kelt.