Ötven éve az infarktus kezelésének elve azon az elképzelésen alapult, hogy a koszorúér elzáródása miatt elhaló szívizmot maximálisan kímélni kell - ezért a beteget négy-hat hétre szigorú ágynyugalomra ítélték. Nagy változást jelentett, amikor a beteg az ágyfogság helyett már karosszékben tölthette ezt az időt, sőt később naponta kétszer ötperces sétát is engedélyeztek számára.

Fél évszázada a kíméletesség ellenére a betegek fele nem gyógyult fel. Ma egészen más a helyzet: a szívinfarktus miatt időben, megfelelő szakintézetbe kerülő minden száz emberből csak néhányan halnak meg, ami az orvosok és a betegek alapvetően más együttműködésének az eredménye.

Az amerikai szívgyógyászok munkacsoportja közölte annak a felmérésnek eredményeit, amely 568 kórház adatain alapult.

Az embereket évek óta igyekeznek mozgósítani, hogy infarktusgyanús tünetek esetén hívják a rohammentőt, amely speciálisan felszerelt kardiológiai osztályra szállítja a beteget. A tanács úgy szól, hogy ha valaki deréktól fölfelé olyasmit tapasztal, amit korábban még nem érzett - elsősorban mellkasi fájdalmat, de akár a bal karjába, állába sugárzó, szaggató kellemetlenséget -, és az legalább öt percig tart, azonnal hívni kell a mentőt, mert fennáll a szívinfarktus lehetősége.

A szakemberek szerint igen siralmas, hogy az évek óta zajló felvilágosító munka ellenére az infarktusos betegeknek több mint a fele a tünetek indulásától számítva két óránál hosszabb késéssel kerül a kórházba. Ez azért baj, mert minden perc, amíg az elzáródott koszorúér szívkatéteres kinyitása, tágítása el nem kezdődik, a szívizomsejtek pusztulását jelenti.

A vizsgálati statisztika szerint 2001-2006 között az amerikai kórházakba átlagosan 2,6 óra után jutottak be az infarktusos betegek. Tizenegy százalékuk ráadásul 12 órát meghaladó késéssel került fölvételre.

A késedelem különösen az idősekre, a nem fehér bőrű amerikaiakra, a cukorbetegekre és a dohányzó emberekre volt jellemző.