A Szent Olaf Főiskola, a Minnesota Egyetem, valamint az Illinois Egyetem kutatói megpróbáltak választ találni a fenti kérdésekre, eredményeiket a Psychological Science című folyóirat június számában fogják közzétenni. Kutatásaik során arra jutottak, hogy a csecsemőkorban megélt támogató, anyai gondoskodás, továbbá a tinédzserkor során elsajátított konfliktuskezelő képesség nyújtják a legmegfelelőbb hátteret ahhoz, hogy felnőttkorban az illető képes legyen tartós kapcsolatok kialakítására.

Érdekes módon azonban a legdöntőbb dolog nem az, hogy az egyén milyen szinten képes kötődni egy másikhoz, sokkal inkább az, hogy egy pár két tagjának az elköteleződéshez való hozzáállása mennyire egyezik meg. Két ragaszkodó típus nyilván könnyebben kitart egymás mellett, ugyanakkor két kevésbé ragaszkodót kevésbé ráz meg, ha egyikük kilép a kapcsolatból. A baj akkor jelentkezik, ha a pár egyik tagja jobban elköteleződött a kapcsolatban, mint a másik.

M. Minda Oriña, a kutatók egyike így összegezte tapasztalataikat: „kisgyermek- és tinédzserkorban tanuljuk meg azt, hogyan kezeljük saját és a minket körülvevő, rólunk gondoskodók igényeit. Ekkor tanuljuk meg, érdemes-e megosztani gondjainkat, mit várhatunk el a másiktól, illetve hogyan viselkedjünk ahhoz, hogy a végén mindenki elégedett legyen.”