„Hát kit kényeztessek, ha nem az egy szem unokámat?” – kérdezgette Fanni nagymamája, majd a kislánynak az első általános végén szerzett jó bizonyítványáért vett egy okostelefont. Itt szakadt el az addig türelmes Beában, Fanni anyukájában a cérna, akit persze a nagyi elfelejtett megkérdezni, hogy a szülők is örülnek-e az ajándéknak.

A történetet L. Stipkovits Erika idézi fel Nagyszülők a kispadon? című legújabb kötetében, amelyben a generációk közötti konfliktusok 11 tévhitét járja körbe. A kényeztetés mellett például azt, hogy a nagyszülők miért rivalizálhatnak egymással és a szülőkkel is, mennyire akarnak manapság még részt venni az unoka nevelésében, vagy hogy kell-e tanulni a nagyszülői szerepet.

Eltérő vélemények

Ami a kényeztetést illeti, a szerző szerint igencsak eltérnek a vélemények arról, vajon a nagyszülőknek mennyire kell tejben-vajban füröszteni az unokákat. Az egyik tábor szerint ez egyenesen kötelessége az idősebb generációnak, hiszen a mai szülők sem emlékeznének szívesen a nagyszülőknél töltött (szün)idők élményeire, ha nem kaptak volna akkor – akár ételben, akár figyelemben – annyi mindent.

Csak egy kis édesség

Shutterstock

Mások úgy vélik, ha már a nagyszülők felnevelték a saját gyerekeiket, „jogos”, hogy az unokáikat inkább „csak” szeretgetni, kényeztetni akarják. Az ellentábor viszont azt hangsúlyozza, hogy a nagyiknak és nagypapiknak nem lenne szabad „ellendolgozni” a szülőknek, hanem pontosan be kéne tartaniuk az általuk megszabott szabályokat, és – ha egyszer ez az utasítás – akkor tényleg egy falat csokit se „tömjenek” a picikbe.

Fellángoló szabadságharc

Tény, hogy a klinikai szakpszichológus szerző szerint ez utóbbi, az édességek körüli nézeteltérés a leggyakoribb konfliktusforrás a szülői és nagyszülői generációk között, de bőven adhat okot vitára a rendhez-rendetlenséghez való viszony, az öltöztetés problematikája, netán az, hogy azonnal fel kell-e venni a gyereket vagy jobb, ha egy kicsit sírni hagyják.

Az egyszerűnek, kívülről akár banálisnak is látszó konfliktusokat azért sem könnyű azonban megoldani, mert a hátterükben igen gyakran mélyebb, feldolgozatlan sérelmek húzódnak – figyelmeztet L Stipkovits Erika. Amikor egy anya vagy apa az unoka kapcsán összetűzésbe kerül a nagyszülőkkel (saját szüleivel), sokszor a saját be nem fejezett kamaszkori szabadságharca lángol fel. „Ilyenkor bármelyik szülő harminc-negyven évesen is egy pillanat alatt dacos kisgyerekké válhat, ha nem vált le teljesen saját szüleiről.”

De más is állhat a kényeztetés hátterében. Ha például egy anya úgy érzi, sok hibát követett el egykor a lányával szemben, és ezeket nem dolgozták még fel, akkor „nagyszülőként is tele lesz bűntudattal, amit azzal akar feloldani, hogy az unokájának sokkal többet enged meg, mint amennyit kellene, azaz alaposan elkényezteti őt”. Így folytatódhat egy korábbi konfliktus – az unoka csokievésében és túlzott babusgatásában.

Kompetenciahatárok, szerepféltések

A kényeztetés körüli viták tehát legtöbbször nem a konkrét gesztusról, nevelési elvekről szólnak, hanem sokkal inkább kompetenciahatárokról, szerepféltésről. Ismerős szituáció a túlféltő, „borostyán” anyuka, aki a nagymamához érkezve hosszan magyarázza, mit tegyen és mit ne tegyen a gyerekkel, hogyan ne kényeztesse, mit ne engedjen, mit adjon enni neki és mit ne, hogyan öltöztesse… Miközben a nagyi joggal bosszankodhat azon, hogy ha már két-három gyereket felnevelt, miért nem bízik benne a lánya (menye).

Érzékeny terep

Shutterstock

Egy ilyen (akár sokszor ismétlődő) helyzetben könnyebben megtalálják a megoldást a felek, ha észreveszik a másikban, hogy „ő is hasonló félelmekkel küzd, ő is bizonytalan, mert neki ugyanolyan érzékeny terep az új család, az új hierarchia” – magyarázza a szerző. Ha sikerül egymásban meglátni a sérültséget és a jó szándékot – véli –, akkor a kölcsönös bizalomra építő mély megnyílással a megoldás is kiforrja magát.

A szülő-nagyszülő viszonynak amúgy is a kulcsa a kölcsönös bizalom. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a nagyszülők ne bombázzák a gyerekeiket kéretlen tanácsokkal, a szülők pedig ne adjanak a nagyszülőknek feladatlistát és „használati utasítást” a gyermekhez. A kapcsolatot ugyanis – hangsúlyozz L. Stipkovits Erika – „a túl sok instrukcióval lehet tönkretenni, azzal, ha kőkeményen ragaszkodunk bizonyos, talán nem is olyan fontos szabályokhoz”.

Boldog unokák

De akkor végül is szabad-e kényeztetni vagy nem? A kérdésről magukat az érintetteket kérdezte meg Betty Locke kanadai írónő egy évtizeddel ezelőtt. Kisiskolás gyerekeknek tette fel a kérdést, hogy szerintük kényezteti-e őket a nagymamájuk, mire a gyerekek többsége azonnal és boldogan vágta rá, hogy igen. És hozzátették: szerintük ez az a dolog, ami a nagymamájukban a legjobb. Az erről ugyancsak megkérdezett több száz nagymama pedig hasonlóképpen reálisan látta a helyzetet: igen, ők valóban elkényeztetik az unokáikat, de hát – tette hozzá minden harmadik – egy nagyinak ez a dolga.

Más kérdés, hogy az emiatt idegeskedő szülőknek jobban kellene figyelniük, mit is jelent valójában gyermekük számára a nagyszülői kényeztetés, hiszen korántsem csupán az édességről szól mindez. A kanadai vizsgálatban megszólaló iskolásokról (is) kiderült, hogy volt ugyan, aki azt szerette a nagyiban, hogy ajándékokat visz neki, ám mások olyanokat emeltek ki ennek kapcsán, hogy érdekes helyekre mennek el együtt, vagy, hogy a nagymama odafigyel rájuk, és a szülőkkel való vitákban mindig a pártjukat fogja. De akadt olyan gyerek is, aki szerint „a nagyi az, aki mindig tökéletesnek lát”.

Hasonló cikkeket a legfrissebb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat. Keresse az újságosoknál – online megrendelést és előfizetési akciókat pedig itt találhat.