Mennyire reprezentatív a most megjelent, Viharálló szerelem című könyvében ismertetett felmérés, amit háromnegyedes többségben jó vagy boldog párkapcsolatban élők töltöttek ki? Tud következtetni ebből arra, milyen lehet a helyzet általában a magyar párkapcsolatokban?

Az eredmény nem reprezentatív, hiszen egy 80 kérdéses kérdőívet eleve olyan személyek töltenek ki, akiknek a párkapcsolati érdeklődése az átlagosnál erősebb, akikben van bizonyos szintű elköteleződés és tudatosság a kapcsolati életük iránt. Vagyis okkal feltételezhetjük, hogy a válaszadóknak jobb a párkapcsolata az átlagnál. De a kutatás célja nem is a pontos arányok megállapítása volt, hanem az, hogy megvizsgáljon egy jelenséget, és megragadja a nyomás alatt is fejlődni képes párok, illetve a nehézség hatására hanyatló kapcsolatok közti különbségeket. Az ezekért felelős jelenségeknek pontosan sikerült a nyomára bukkanni, a vizsgálatban résztvevő személyek száma pedig elég magas volt ahhoz (több mint 1250 fő), hogy az így felismert különbségeknek általános érvényességet tulajdoníthassunk.

A felismert hét tényező között van-e egy, „királyi” terület, amelyre a legjobban kell(ene) figyelni?

Mindegyik tényező (kommunikáció, konfliktuskezelés, intimitás, pénz, rend és személyes ápoltság, érzelmi elérhetőség és hit) esetében jelentős különbség mutatkozott a fejlődő és hanyatló kapcsolatú válaszadók között, ám ha egyet kellene kiemelni, akkor mindenképp a kommunikációt, azon belül is az érzelmek kifejezésének képességét hangsúlyoznám. Egyrészt fontos, hogy egy megterhelő élethelyzetben tudjuk csökkenteni a feszültséget, és azzal, ha megnevezzük és kimondjuk, mi a baj, már automatikusan csökkentettük is, segítettünk a társunknak, hogy támogathasson. Másrészt a kommunikáció a kulcs az összes többi területhez. Hogyan hozzunk együtt jó pénzügyi döntéseket, vagy miként harmonizáljuk az intimitás iránti szükségletünket (különösen, amikor egyikünk libidója a stressz hatására emelkedik, a másikunké pedig lecsökken), ha nem tudunk beszélgetni egymással és nincsenek eszközeink arra, hogy különböző álláspontokat közös nevezőre hozzunk?

Azt írta, hogy fontos „egy minimális anyagi jólét” a jó házassághoz. Mennyire múlik a pénzen a kapcsolat?

A járványhelyzet megmutatta, hogy kinek mennyi tartaléka van, és ez elsőként a pénzügyi tartalékokban mutatkozott meg. A pénz ugyan nem boldogít, de a boldogsághoz szükség van pénzre is. Ahol volt tartalék, ott a párok jobban tudtak a kapcsolatukra figyelni. Ahol viszont a pénz miatti aggódás feszítette a feleket, ott a kapcsolatban is hamar eluralkodott a feszültség. Természetesen a szegények is lehetnek boldogok, ám könnyebb boldognak lenni, ha nem kell gyomorgörccsel lefeküdni, hogy holnap mit teszünk az asztalra a gyerekek elé.

És tényleg ennyit számít a közös kassza is?

Korábbi kutatások rávilágítottak, hogy milyen jótékony hatása van a kapcsolatra a közös pénzkezelésnek és a pénzről való közös döntéshozatalnak. Ez ugyanis annak a jele, hogy az adott párnak vannak közös céljai és prioritásai, képes a másikkal együtt áldozatot hozni a közös cél érdekében. Mindez pedig kedvezően visszahat a párkapcsolatuk minőségére. Vannak persze olyan helyzetek, amikor érdemes óvatosnak lenni a közös kasszával, például függő vagy bántalmazó társ esetében, vagy ha a kapcsolat egy évnél frissebb.

Mihalec Gábor

Kocsis Judit

Ha már a bántalmazást említi, úgy találta, hogy a bántalmazók „szintet léptek” a krízis idején.

Aki eddig „csak” kiabált, az most pofozkodni kezdett, aki eddig „csak” pofozkodott, most elkezdett fojtogatni. A segélykérő vonalak izzottak, a szokásos megkeresések többszörösével kellett a tanácsadóknak megbirkózniuk. A bajt pedig csak tetézte, hogy az otthonlét miatt most a társadalmi jelzőrendszer tagjai (tanárok, háziorvosok stb.) sem tudtak belelátni a családok életébe, hogy megakadályozták volna a tragédiákat. A vizsgálatunkból kiderül, hogy a megkérdezettek kétharmada (72,5%, 910 fő) mondott határozottan nemet, ugyanakkor a többiek (ha szétszórtan is) olyan választ adtak (a határozott igentől a hezitáló nemig), amely bizonyos fokig teret enged a bántalmazó magatartásnak. Más tesztekkel szerzett személyes tapasztalataim arról győztek meg, hogy a bántalmazás témakörét annyira áthatja a félelem és a szégyen érzete, hogy még egy anonim kérdőív esetén is hajlamosak a megkérdezettek szépíteni a valósághoz képest. Ha valaki azt vallja be, hogy a párja olykor egy kicsit meglegyinti, akkor nyugodtak kiindulhatunk abból, hogy rendszeresen elcsattannak pofonok, sőt ennél durvább dolgok is történnek. Ez nagyon szomorú, hiszen a válaszadók 27,5%-ánál (345 fő) jelen volt a karantén alatt a bántalmazásnak valamilyen formája. Ez pedig pontosan 27,5%-al több annál, mint amennyinek lennie szabadna!

Természetesen ennél jóval komplexebb a jelenség, de ha a felszínen közelítjük meg: miért nem hozta inkább „közmondásosan” közelebb egymáshoz az embereket a baj?

Ez nem egy önként vállalt, romantikusan összebújós közös időszak volt. A párkapcsolatokat nehezített pályán kellett működtetni, csökkentett erőforrásokból. Mindenki feszültebb volt a békeidőkhöz képest (aggódtak például az egészség, a munka, a bevételek, az idős hozzátartozók miatt), ugyanakkor a korlátozások miatt nem voltak elérhetők azok a külső erőforrások sem (edzőterem, gyülekezet, étterem, utazás), amelyek egyébként hozzájárulnak a kiegyensúlyozott életritmushoz. Ráadásul sokan nem tudatosan, hanem inkább ösztönösen, érzésből működtetik a kapcsolatukat, ha pedig esetleg voltak is már bántalmazásos történetek a családi háttérben, akkor sajnos nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy megjósoljuk, mi történhet egy extrém élethelyzetben. Emellett sok pár történetéből tudom, hogy a bántalmazós időszakok gyakran összekapcsolódnak a bántalmazó fél ivásával.

Hogyan alakította át a karantén és az összezártság a párok szexuális kapcsolatát, szokásait?

Érdekes volt látni, hogy a stressz mennyire másként hat az emberek libidójára. Vannak, akiket a szex megnyugtat, ezért a stressz hatására „kívánósabbak” lettek, másoknak pedig viszont teljesen elveszi a szexuális étvágyát. Viszonylag könnyű ezzel megbirkózni, ha a pár mindkét tagja ugyanabba az irányba mozdul el, ám sokaknál az egyik fél libidója felszökött, a másiké pedig lezuhant, súlyosbítva a már egyébként sem könnyű helyzetet. Fontos, hogy tudjunk, merjünk erről nyíltan beszélgetni egymással, fejezzük ki a vágyainkat, és hogy mi van azok mögött. Van például, akinek a szex az értékesség visszajelzését jelenti. Másnak az elfogadás szinonimája. Ha tudjuk, mit jelent a társunknak, akkor arra a mélyebb szükségletre úgy is válaszolhatunk, hogy nem feltétlenül mondunk igent az együttlétre, hanem más formában mutatjuk ki az érdeklődésünket, elfogadásunkat, vágyakozásunkat a másik iránt. Ahogyan azt a vizsgálatunkban résztvevő fejlődő párok is tették.

Mihalec Gábor

Kocsis Judit

Mekkora jelentősége van a közös hitnek/spiritualitásnak? Hogyan válhat erőforrássá, illetve konfliktusok kiváltójává a hit?

Engem is meglepett, hogy a fejlődő és hanyatló párok között mekkora különbségek voltak e téren is. A fejlődő kapcsolatú válaszadók kétharmada értett egyet azzal, hogy a közösen megélt hit közelebb viszi őket egymáshoz, míg a hanyatlóknak a negyede sem. Úgy tűnik, ez válsághelyzetben különösen igaz, mintha ilyenkor nyitottabbá válnánk „felfelé”. Fontos azonban, hogy a hit ne álljon kettőnk közé. A legtöbb vallás békéltetni, összekötni, boldoggá tenni akar, nem pedig elidegeníteni, elválasztani. Nem kell hinnem valamiben, amiben a társam hisz, de ha szeretem őt, akkor tisztelettel kell viseltetnem az iránt, ami neki fontos. A másik fél pedig ezzel nem élhet vissza.

A kutatásba saját ötlet alapján vette be a rendezett élettér és személyes ápoltság témáját. Ezek csak a bezártság miatt jöttek most elő, vagy egyébként is fontosak?

Amikor rádöbbentem, hogyan folynak szét sokan a kapcsolatban, az otthonlétben, bevillant egy beszélgetés egy függőségekkel foglalkozó kollégámmal. Ő elmesélte, hogy azért követnek olyan szigorú napirendet a rehabilitációs központjukban, mert, ha valami kontrollálhatatlan dolog történik az emberrel, akkor jobban el tudja viselni a bizonytalanságot, ha elkezdi kontrollálni azt, ami felett rendelkezik befolyással. Egyikünket sem kérdezték meg, hogy akarjuk-e a vírushelyzetet vagy sem. Nem kérték ki a véleményünket a határok lezárásáról, a kijárási korlátozásról vagy az otthoni tanulásról. Erre nem volt befolyásunk. Azt azonban mi döntjük el, hogy megborotválkozunk-e, rendet tartunk-e az otthonunkban, időben lefekszünk-e. Az eredmény egyértelműen visszaigazolta: akik nyomás alatt is rendet tartottak, új időbeosztást alakítottak ki és odafigyeltek a megjelenésükre, azok sikeresebben küzdöttek meg a válsággal.

Illényi Balázs