Hogyan határozta meg a sorsodat, hogy édesapád, Oláh János is költő és irodalmár? Egyértelmű volt az irodalom továbbvitele?

Otthon tízezer könyv volt a falon, és nem dísznek. Apám néha odalépett, levett-egy-egy kötetet és félhangosan beleolvasott magyarul vagy angolul. Nem bemutatónak szánta, mintegy életet lehelt a szövegbe. Nagyon jó volt átvenni tőle a ritmust a tetőtér-beépítésünkön mellette dolgozva vagy a cselgáncsedzéseken neki, az edzőnek segítve. Minálunk emberi dolog volt írni is, nem művészkedve, lila lélekkel, hanem életfunkcióként. Később édesapám adta ki az első kötetemet, amire díjat is kaptam, igaz, azért, mert aki adta, nem tudta, ki fia-borja vagyok. Verseit-prózáit olvastam, belém ivódtak, ez volt az a part, amitől elrugaszkodtam, hogy megtaláljam az utamat. Később kezdtem jobban megérteni mindazt, mi „fáj és van”.

A közvélekedéssel ellentétben a férfiszerep igen széles spektrumú. Mit érzel te ennek az összetettségéből, mely szeletei fontosak vagy kevésbé fontosak neked, és mindez tematizálja-e egyáltalán a költészetedet, az életművedet?

Mindig feszegettem a szerepek korlátait. Idegesítő lehet, hogy miközben a gyerekeim apja vagyok, egyben a haverjuk is. Ezt, míg kicsik voltak, nagyon szerették, az anyányi lányoknak viszont néha már sok. A gyári óvodás ott ugrabugrál bennem, életem legnagyobb bókját kaptam egy kedves, nyugdíjas óvónénitől. Eljött megnézni kisgyerekes fellépésemet, és a végén így kommentálta: „magának könnyű, most is óvodás”. Ilyen örök ovisként kell a nagypapiszerepet próbálgatnom, hiszen nemrég megszületett csodás kis unokám, Vili. Új a dolog, ámulok és örvendezem. Az is fura volt, mikor a fiam esküvőjére menet a Mechwart téren láttam fényképezkedni a friss párokat, és leginkább a vőlegények voltak az én korosztályom. Én pedig örömapaként feszítettem. Maradt még bennem sok kamaszosság is, otthon, a családunkban sok volt a versengés, a heves vitázás, a verbális szkander. A pubertásomat próbálom végleg kinőni, mert megint regényt írok, és az férfit kíván, időbeosztást, önfegyelmet. Azért, mint frissen tartó fóliát, őrzöm a zsiványságot is, kell a szöveghez, az „éléshez” is.

Tisztes irodalmi iparos vagy, versgyárad van, Kaláka-udvarod, számos köteted, napi szinten exponálod magad író-olvasó találkozókon. Egyrészt missziós munkának tűnik ez, másrészt a mennyiség és a minőség aránya megborulhat, nem beszélve az egészségre gyakorolt hatásáról. Hogyan bírod ezt az intenzitást a nagy család mellett, és mégis, mi hajt?

Érdekes, hogy dzsessz-zenészekre sose mondják: „Jól nyomja ez a Dave Brubeck, csak kicsit sokat zenél”. Irodalmi dzsesszmuzsikus vagyok, ha kell, kísérek, improvizálok, feldolgozok, gondos stúdiófelvételt készítek, vagy csak befújok pár futamot. Három éve stroke-om volt, és minthogy csodaszámba menően nyomtalanul elmúlt, hálából igyekeztem ésszerűsíteni az életem. Évi száz fellépésem levegősebben van beosztva, egy biztos: rengeteg ötlet, motívum, téma jön szembe velem, ezek töredékét írom csak meg. És tényleg izgat, mikor a brutálisan festői Luxemburgban, ahol irodalmi fesztiválon járok, azt látom, hogy a csordogáló kanális partján varjú ül a fára, alatta pedig tarka ruhás, csinos lányok haladnak el. Nem nagyon különös dolog, mégis mennyi jelentés! Például négyféle ritmus az is, hogy más tempóban nő egy fa, folydogál a víz, él egy madár és halad egy nála hosszabb élettartamú lány. Nagy négyes csomópont. A tetejébe a varjú halálmadár, a lányka maga az élet, és pont a halálmadár figyelmeztet, hogy a nőci fogatlan öregasszony lesz vagy ifjú holt. Figyelni a redange-i diákok tekintetét, amikor ezt felvázolod nekik. Nagyon foglalkoztatnak képek, sztorik, a szavak közti feszültség, és nagyon szeretem másoknak is átadni ezt az örömöt, borzongást vagy rémületet.

Milyen példaképeid voltak a családban és a családon kívül, és lettél-e, akartál-e lenni példakép vagy netán görög isten? Mely irodalmi figurákkal tudtál igazán azonosulni, ha egyáltalán, és volt-e hatása ennek az életedre?

Az egyetemet másodévesen ott akartam hagyni, mert az órák többsége tök feleslegesnek tűnt. Jó, hogy nem tettem, később 17 intenzív, meghatározó évet töltöttem a Pázmányon tanárként. A mesterélményeket is kár lett volna elpasszolni. A precíz és nyugtalan szellemű Kenyeres Zoltán, a szemléletformáló és vagány Ferenczi László, a meditatívan mély Vajda András vagy az enciklopédikus és szuggesztív Lator László nélkül más lennék ma. Később a Kalákával való találkozásom is átformált, Gryllus Dani iránt, akivel kettesben is sokat fellépünk, különösen bensőséges barátságot érzek. Hívő ember vagyok, úgyhogy a legnagyobb mester mindig Jézus, ott van sorvezetőként az ő személye, ezen igyekszem megmérni mindent, amit teszek. Kemény tükör tud lenni. Nem elég hivatkozni rá, mint egy lábjegyzetre, meg kell állni a tekintete tüzében. Váratlanul ér, ha valaki példaképnek tekint, nyilván nem látják a bénázásaimat, kételyeimet, szégyeneimet. Az esendőségemhez ragaszkodom, ha mondjuk, elszáll a fejem, igyekszem mielőbb bocsánatot kérni a gyerekeimtől. A diákoknak is nagyon hálás voltam, ha egy évszámot kijavítottak, vagy ha rákerestek valamire pontosan a neten.

Nagypapa lettél, és nemrégiben megszületett a hatodik gyereketek. Hogyan tudsz apa és nagypapa lenni egyszerre? Nem borul fel az idő?

De, nagyon is felborul minden, előre élvezem ezt a jótékony hullámverést. Egyszerre kell nagypapává öregedni és tizenkét év után kispapává fiatalodni. Másra se vágytam életemben, mint egyszerre lenni eszelősen spontánnak és torokszorítóan hűségesnek. Nem könnyű képlet, viszont ha megkíséreljük megvalósítani, rengeteget ad. Bukdácsolásokkal együtt. Nyilván tudatosabb szülők leszünk, mint voltunk húszévesen, meg sokkal lazábbak is.

Artner Szilvia Sisso teljes interjúját elolvashatja a HVG Extra Pszichológia május 22-én megjelent 2015/2. számában, mely ezúttal csupa apás témával foglalkozik. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg a kiadónál! bolt.hvg.hu/extra