Szinte mindenkinek akad valamilyen gyerekkori emléke korosodó házaspárokról, lehetett az szomszéd, esetleg rokon, akiknek nem volt gyermeke. Panaszkodtak a zajra, ha nem köszöntünk, de mikor bemehettünk hozzájuk körülnézni, a lakásuk mindig makulátlan volt, a sütis tál pedig színültig tele. Szüleink tragikus dolgokról suttogtak a hátuk mögött, a játszótéri csapat meg marslakóknak nézte őket. Pedig előfordulhat, hogy voltaképpen ők mosolyogtak nagyokat rajtunk. Manapság legalábbis egyre inkább ez a helyzet, ahogyan azt több szociológus könyvéből és tanulmányaiból is kiviláglik.
„A szülőknek sokkal kisebb a lelki békéjük, kevesebb pozitív élmény éri őket, mint a gyermektelen személyeket” – állítja a floridai egyetem szociológusa, Robin Simon az egyik átfogó, 2005-ös tanulmányában, amelyben 13000 amerikai családot vizsgálva sem talált semmi bizonyítékot arra, hogy a gyermekkel rendelkező emberek boldogabbak a gyermekteleneknél, legyenek az illetők együtt, külön vagy örökbefogadó szülők.
Daniel Gilbert, a Harvard Egyetem professzora folytatta a sort, aki 2006-ban írt tanulmányt a gyermektelenségről, Stumbling on Happiness címmel. Ebben több tucat adat összehasonlításával tanúsította, hogy a házastársak boldogsága, kiegyensúlyozottsága meg egyetértése drámai ütemben csökken az első gyermek megszületésével, és ez a rémes állapot csak akkor javul, amikor a legfiatalabb utód is elhagyta a fészket. A professzor szerint a szülők többsége saját bevallása szerint is boldogabb, ha vásárolhat, alhat, vagy bármi mást művelhet –lehet az akármilyen unalmas tevékenység is, mintha a gyerekeivel kell foglalkoznia.
Arthur C. Brooks szerint pedig most, 2008-ban a helyzet még rosszabb, a Gross National Happiness című könyvében az író nem csak, hogy ugyanerre a konklúzióra jutott, de szerinte 7 százalékkal kevesebb az esélye egy gyermekes párnak a harmonikus boldogságra, mint egy gyermektelennek – bár azt elképzelni sem tudjuk, hogyan jutott az író erre a bizarr számra.
Amikor Simon annak idején levonta a konklúziót, hogy a berögzült állítások, miszerint a gyerekek lennének „életünk beteljesülései”, „értelme”, „boldogságunk forrása” többé már nem teljesen igazak, teljes elutasításra talált és a hölgyet még gyűlölködéssel is megvádolták. A kulturális és társadalmi hiedelem, hogy a gyermek a boldogság és az egészséges élet kulcsa, töretlenül tartja magát, éppen ezért kérdeztek rá a Newsweek amerikai hetilapban. A válaszolók fele azt vallotta, hogy egy gyerek a családban igenis fokozza a boldogságfaktort, és csak minden hatodik említett negatív hatásokat. Na, de ha szituáció véglegességét nézzük (hiszen a gyermekünk a mi felelősségünk marad életünk végéig), melyik szülő fogja bevallani, hogy a szülés óta az élet kevésbé élvezhető?
A szülők lamentálhatnak álmatlan éjszakákról, panaszkodhatnak arról, hogy azt sem tudják hol áll a fejük, évődhetnek ellenszenves tinédzserekkel, de ritkán vallják be, hogy a teljes lehangoltság állapotában vannak, mivel esélyt sem látnak rá, hogy megszabaduljanak a nevelés és családfenntartás napi robotjától.
Ilyen kijelentéseket már csak azért sem tehetünk, mert ott vannak a boldog anyukákat mutogató popsikenőcs- és mosóporreklámok, a futballcsapatnyi gyereksereggel és karrierjükkel sikeresen megbirkózó sztárok, akik folyamosan azt a sztereotípiát erősítik, hogy szülőnek lenni igenis egy mézes csupornyi boldogság. Ha pedig már utódnemzésre adtuk a fejünket, akkor kötelező a napos oldalt nézni és tilos a csalódottság, elvégre ezt az állapotot mi választottuk. Ráadásul nincs olyan nap, hogy ne hallanánk gyermektelen házaspárokról, akik hiába próbálkoznak, minden viszonyítás kérdése tehát.
Na de mitől vagyunk ilyen kiábrándultak? Mitől változott meg a családi élet ilyen drasztikusan? Nézzünk kicsit vissza a múltba. A szülői szeretet régen sem volt más, de a gyarapodás más célt is szolgált, mint „életünk kiteljesedését”. A srácok dolga az volt, hogy tovább vigyék az üzletet, segítettek a földeken, a ház körüli munkában, gyarapították a családi „vagyont”. Ma már szinte csak érzelmi okokból vállalunk gyermeket, ami ugyan nem lebecsülendő, de az emancipáció, a komplikált munka és társadalmi körülmények szinte lehetetlenné tették az elégedettség elérését.
Sara McLanahan és Julia Adams, a Wisconsin-Madison egyetemről nagyon találóan azt írták az egyik tanulmányukban, hogy „1970-ben a szülők sokkal nehezebbnek tartják a gyermeknevelést, mint az 50-es években, ennek pedig a körülmények drasztikus változása az oka”. A legtöbb szülő ma már a lakóhelyén kívül dolgozik, a nagycsaládosok csekély segítséget kapnak az államtól, a tanítás és az iskolarendszer tekintélye semmivé foszlik az emberi jogok zászlaja alatt.
A gyermeknevelés nem csak bonyolulttá vált, de előre nem látható akadályokkal teli, ráadásul méregdrága. Emiatt aztán nem csoda, hogy akár elismerik, akár nem, a szülők odavannak, és a boldog családi idill csakúgy a múlté, mint a felhőtlen gyermekkor. De talán nem is feltétlenül kizárólag a külső körülményekkel van a gond, hanem a saját elvárásainkkal. Mindentől, a gyerekektől, a szülőségtől is azt várjuk, hogy élmény legyen, szórakoztasson, kiteljesítsen. Holott régi klisé már, hogy a gyereknevelés igen kemény munka, amelynek eredménye jó esetben 15–20 év múlva látható csak igazán és még fizetést sem adnak érte. A kritikusok száma viszont végtelen. Talán ha nem csodássá retusált elképzelésekkel a fejünkben vágnánk bele a házasságba, majd a gyerekvállalásba, sokkal könnyebb lenne a nem annyira látványos eredményeket is értékelnünk.
Krisztina O’Brien
