A Times című brit napilap a magyar viszonyokhoz képest igencsak komolyan veszi Arts & Entertainment (kultúra) rovatát, amely látványosan népszerű az olvasók között. Legalábbis az, hogy legutóbbi felhívásukra 1,4 millió szavazat érkezett, meglehetős kötődést és aktivitást feltételez a felhasználók részéről. A Saatchi nevű kortárs galériával közös kezdeményezés arra volt kíváncsi, melyik 200 művészt tartja “az utca embere” az elmúlt 109 év legnagyobbjainak. A mezei polgárok pedig válaszoltak, az eredmény bizonyos szempontból előreláthatónak, más oldalról viszont igen meglepőnek tűnik.

A művészek toplistájának élén Picasso áll, akinek hatalmas tehetségét és szakmai tudását csak hiúsága és hírnév iránti vágya múlhatta felül, ami bizonyítottan hatásos kombináció a halhatatlansághoz. Picasso

Picasso - ahogy Robert Capa látta

nevének ismertsége valószínűleg vetekszik jónéhány márkanév népszerűségével, s ha alkotásait nem is, de fotóját szinte mindenki felismeri, ezért nem meglepő sikere. Nem mintha egy pusztán szakmai alapon ítélkező grémium mást állítana a dobogó legfelső fokára, bár ezt soha nem tudhatjuk előre.

A második helyezett azonban, számunkra, némi meglepetést jelentett: nem gondoltuk volna, hogy Paul Cézanne a maga visszafogottságával ilyen mély nyomokat hagyott a közvéleményben, de ezek szerint jóval többen érzékenyek a finom részletekre, mint feltételeztük. Inkább Salvador Dalit tippeltük volna befutónak, de a bajuszos művész összes különcségével együtt is csak a 26. helyen futott be.

A toplista harmadik és a negyedik helyén két örök sztár áll, Gustav Klimt és Claude Monet, akiknek munkássága olyan sok helyről köszön vissza a mai napig, hogy sokan talán nem is tudják, amikor szembetalálják magukat valamelyik motívummal. Aki igazán komoly Monet-élményre vágyik és valamiért nincs ideje kimenni Givernybe, legalább a Louvre-től nem messze található L'Orangerie-t iktassa be feltétlenül, életre szóló élményt szerezhet magának.

Az impresszionistákat övező állandó hisztéria alapján fogadni mertünk volna, hogy Renoir is valahol az élmezőnyben végez, de úgy tűnik, túlbecsültük a mester hatását, mert az csak a 47. helyre volt elegendő.

Az első tízbe még két francia (Marcel Duchamp és Henri Matisse), két amerikai (Jackson Pollock és Andy Warhol) és két holland (Willem de Koonig és Piet Mondrian) jutott be, a britek látványosan hanyagolták saját honfitársaikat, Turner, Watteau és Rosetti esélyt sem kaptak, Henry Moore-t teljesítménye csak a 49. helyig tudta eljuttatni.

A lista első női résztvevője a mexikói Frida Kahlo a 19-es rajtszámmal, aki kritikusai szerint inkább botrányainak, arcszőrzetének, biszexualitásának és mindezek filmes ábrázolásának köszönheti mostani ázsióját, de a hölgy képei ennek ellenére egyre magasabb áron kelnek el. A szex, illetve annak képzőművészeti megjelenítése nem hagyja hidegen a briteket, a szintén rengeteget bírált Tracey Emin kortárs alkotó előkelő 59. helye legalábbis erre utal. De talán csak azért szavaztak rá olyan sokan, mert épp most nyílt kiállítása, a tárlat részeként egy maszturbálós animációval, ahogy ezt a hvg.hu is megírta.

A lista felvonultat még néhány érdekességet, ínyenceknek érdemes áttanulmányozni, de térjünk rá a cikk címében ígért két magyar művészre. Bár magyar származással a szokásoknak megfelelően bizonyára jópáran büszkélkedhetnek a 200 felsorolt alkotó közül, ahogy például Frida Kahlo nagyszülei is innen indultak el, de igazán magyar a 134. helyen szerepel először Brassai, azaz Halász Gyula személyében. Mi inkább André Kertészre tippeltünk volna a hazánkból elszármazott fotósok közül, de Brassainak is örülünk. 179. helyezettként pedig Moholy-Nagy László neve tűnhet ismerősnek, aki szintén fotósként kezdte, majd festőként, formatervezőként, a Bauhaus egyik kiemelkedő tanáraként vonult be végül a művészettörténetbe.

KM