Csipkebugyitól még nem leszel igazi pesti csaj

Csipkebugyitól még nem leszel igazi pesti csaj

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Lukács Andrea
Tetszett a cikk?

Tóth Eszter Zsófia Kádár leányai című könyvéből pontos képet kapunk arról, miként próbálták túlélni a diktatúra hétköznapjait a nők. A hvg.hu a szerzővel beszélgetett.

hvg.hu: A könyve címéből sokan azt hiszik, hogy Kádár János leánygyermekeiről ír, ehhez képest fejezetről fejezetre bepillantást nyerhetünk abba, milyenek voltak a nők a szocialista időszakban, és legfőképp, milyen elvárásokkal kellett megküzdeniük a rendszer paternalista felfogásában. A hétköznapok kissé mást mutatnak, mint amit a propaganda láttatni szeretett volna.

Tóth Eszter Zsófia: Amikor 2001-ben Berlinben két hetet töltöttem, akkor az NDK-ban vizsgáltuk az úgy nevezett „Eigensinn”- jelenséget. Ez új értelmezési keretet ad a diktatórikus rendszereknek. Fontos ugyanis tudni, hogy miként élték túl a mindennapokat az emberek, milyen stratégiákat alkalmaztak, hogy élhetővé tegyék a korlátozott világukat.

hvg.hu: Megismerhetjük a vidéki lányok kitörési kísérletét egy még korlátozottabb világból, a faluból. Feljönnek „Pestre”, levedlik a gumicsizmás, kukoricatörős falusi létet, három műszakos gyári dolgozókként helyezkednek el, élvezik a nagyvárosi élet szabadságát. De a csipkebugyitól még senki nem lesz igazi pesti csaj.

T. E. Zs.: Három életút figyelhető meg a bevándorló munkáslányok történeteiben: volt, aki feljött és talált magának pesti fiút, akivel összeházasodott és a fővárosban folytatta a munkáséletet. Akadtak azonban szerencsétlenebb esetek is, amikor a lányok hiába próbáltak megfelelni az elvárásoknak, mégsem tudtak férjet fogni: a csipkebugyis történet erre példa. A lány megvásárolja a legdivatosabb holmikat, de amikor a randevúján megjelennek a Nirvána bárban, nem engedik be őket, mert a fiú nem húzott nyakkendőt. Ezek után nem hívja többet a srác: a vidéki lány ezt teljes kudarcként éli meg. Erre lehetett megoldás a harmadik verzió, hogy egy másik bevándorlóval köti össze az életét a lány, és végül visszavándorolnak a faluba.

Nekik összejött...
©

hvg.hu: A mintapéldák mellett képet kapunk a feslett nőről is, aki a szocializmus rémképe. A bevándorlók közül azok, akik drogossá és munkakerülővé válnak, vagy a leányanyák, akik a rendszer családképével ellentétben férj nélkül szülnek gyereket. Aztán ott vannak a gyeses férjezett anyák közül azok a „rossz anyák”, akik 'feketekávét két cukorral' jeligére áruba bocsátják testüket a lakótelepen. Tudatosan foglalkozott ezekkel - az akkori divatos szóhasználat szerint - „deviáns” példákkal?

T. E. Zs: A kutatásom során óhatatlanul szembejöttek ezek az esetek és nagyon érdekesnek találtam őket. Az egyetemen magyar szakra is jártam, a világirodalom örök témája a bukott nő. De nagy hatással volt rám a cselédlányokkal foglalkozó magyar irodalom is: teherbe esett szolgálók szerencsétlen történetei, akik gyufát nyeltek, hogy elvetessék a magzatot. Ezért vizsgáltam ilyen behatóan, hogy milyen volt a sorsuk a nőknek a városban. Látni kell, hogy Magyarország geográfiai helyzete mennyire meghatározza a kultúránkat: a Közép-Kelet-Európa szerintem nagyon találó elnevezés. Bármi vonul át az országon, a tradicionális családkép és az elvárások nagyon mélyen gyökereznek. Aki nem felel meg a konvencióknak, azt rögtön kiközösítik.

Most jött le a falvédőről?
©

hvg.hu: A leányanyákról szóló részben látjuk ennek mindennapos eseteit. Azt írja: „A leányanyát (...) olyan nőnek tartották, aki egyszer már bizonyította erkölcstelenségét azzal, hogy házasságon kívül szült gyereket, így ezt ellensúlyozandó, mintegy büntetésként azt várták el tőle, hogy ha már erkölcsös nem lehet, zárkózzon el a szórakozási lehetőségektől, viselkedjen ‘tisztességes' nőként”.

T. E. Zs.: Ez így volt, és ennek próbáltak kényszeresen megfelelni a „megesett” anyukák. Egy 1965-ös Nők Lapja egy leányanyáról cikkezik, akit az óbudai gangos házban nap mint nap megaláztatások érnek, a gyerekeit zabigyereknek csúfolják, amikor pedig az újságíró megkeresi, a szomszédok összesúgnak a háta mögött: „megy a Zabiékhoz”.

hvg.hu: Történészként kizárólag az adott kort vizsgálod, vagy arra is megpróbálsz rávilágítani, hogy változott-e - és ha igen, hogyan - a helyzet mára?

T. E. Zs.: Engem maga a probléma érdekelt. Volt személyes indíttatása is a kutatásomnak: amikor a könyvet írtam, én magam is épp gyermekét egyedül nevelő anya voltam. Az anyaság problematikája foglalkoztatott, illetve, hogy ezt hogyan élik meg a nők. Történészként pedig úgy gondoltam, hogy ha megnézem a régi példákat, az lehet, hogy segít nekem, illetve más anyukáknak. A lakótelepi gyeses anyukák külön fejezetet kaptak a könyvben. Ebben újra előjön a „deviáns anyukák” képe, akik összegyűlnek és együtt múlatják az időt sörözgetés közben, miközben a gyerekek a másik szobában játszanak. Elítélően cikkeznek róluk, mert nem feleltek meg a rendes, szocialista, dolgos anyaképnek. Ehhez képest a saját tapasztalatom az (én is lakótelepen éltem, sőt, élek még ma is), hogy a női szolidaritási háló nagyon fontos a gyermekes anyák körében. Érdekes, hogy ez az akkori diskurzusban összefonódott egy beteg, sivár életképpel.

hvg.hu: Feldolgozod a Falfúró című filmet is, ahol a deviancia egyik pikáns vetületével ismerkedhetünk meg: Gézát kirúgják a gyárból, ezért megtűrt magánvállalkozásba kezd: falfúrójával bejárja az újpalotai lakótelepet. Közben elcsábítja őt Éva, aki a gyes mellett prostitúcióval egészíti ki jövedelmét.

T.E.Zs: Az 1980-as évek diskurzusaiban a lakótelepi élet komoly vitatéma volt. „Unalom az összkomfortban?” címmel jelent meg egy írás, miszerint a háromszobás, kompletten gépiesített lakásban nem éri elég inger a gyeses nőket, a férjükkel megromlik a kapcsolatuk, a szomszédok idegenekként viselkednek egymással, pedig a papírvékony falak átengednek minden magánéleti zajt.

Unalom az összkomfortban
©

hvg.hu: Amit ma szülés utáni depressziónak hívunk, azt akkor gyesbetegségnek nevezték.


T. E. Zs.: Azért foglalkoztak a problémával, mert a gyermekágyi segély a szocializmus vívmánya volt: 1967-ben vezették be. Szakmailag vizsgálták, hogy milyen demográfiai hatása van, azaz születik-e több gyerek, és arról is cikkeztek, hogy a női szerepekre milyen hatással volt ez az intézmény. Engem viszont egy harmadik problémakör érdekelt: az úgynevezett gyesszindróma, a depressziónak az a válfaja, amely a bezártság és az egyedüllét, valamint a női szerepeknek való túlzott megfelelési vágy hatására alakulhat ki.

hvg.hu: Ezek a problémák a mai nőket is érintik.

T. E. Zs.: Akkoriban úgy vélték, hogy a lakótelepen gyesen lévőket a bezártság még jobban veszélyeztette, mint az „átlagos anyukát”, és előszeretettel jelenítették meg deviáns jelenségek terepeként a tömbházakat. Mivel a Nők Lapja hasábjain többször foglalkoztak a problematikával, egész fórum alakult ki arról, hogyan kellene a nőknek megfelelniük az elvárt anya- és nőszerepeknek. Levélírók egyedi példáján keresztül ismerhetjük meg a praktikákat, a túlélési stratégiákat, miközben kisejlik, hogy a rendszer véleményvezetői mit tartottak normálisnak és példásnak.  

A biblia
©
hvg.hu: Ebből a könyvből a hétköznapi példákon keresztül szembesülünk azzal a képmutatással, ami a rendszert fenntartotta. A nők szerepének formálója az akkori Nők Lapja volt, az asszonyok bibliája. A főszerkesztő szinte prédikátorként jelenik meg. Feldob egy témát, megvilágítja a sötét oldalakat, az érintett nők elmesélik saját történeteiket, majd ítélkeznek egymás felett. A konklúzióban mégis a főszerkesztő mondja ki a végszót: ekkora lett volna a média hatása az emberek életére?

T. E. Zs.: A sztahanovista nőkről szóló fejezetben és a politikai szerepet vállaló asszonyokról írt részben figyelhető meg ez a jelenség. Az élmunkásokat kiemelték a többiek közül, Kossuth-díjat kaptak, magasabb fizetés járt nekik, de cserébe politikai szerepet kellett vállalniuk. A propaganda arra használta őket, hogy egy ideális képet mutasson be: fiatal asszonyok, akik emberfölötti teljesítményre képesek, és ezáltal jutnak olyan javakhoz, melyekről más csak álmodik. Bemutatták őket az új konyhabútor mellett, vagy az ihrabundájukban.

hvg.hu: Ahhoz képest, hogy a szocializmus lényege az volt, hogy elutasította az imperialista értékeket, a motivációs eszköz mégis az anyagi javak megszerzése volt. Nem ellentmondás ez?

T. E. Zs.: Persze, de ne felejtsük el, hogy akkoriban - 1948 körül még élt a két világháború közti ideálvilág emléke, az egyik sztahanovista szövőnő például azzal büszkélkedett, hogy lakhatott Karády Katalin szobájában. A hatvanas évektől pedig hiába éltünk egy zárt világban, azért beszivárogtak információk a nyugatról, és megjelentek cikkek a csúfolt, titkon irigyelt kapitalista világról. Megjelent például hír Ursula Andressről, aki 40 évesen szült gyereket. Ez akkor kuriózum volt, ugyanúgy, mint a ‘68-as feminista mozgalmak. A megjelenések hangvételében volt csak a különbség: nem csoda, hogy Magyarországon még ma is szitokszó a feminizmus. Köszönhető ez a több évtizedes pejoratív felhangnak.

hvg.hu: A női emancipációról is pontos képet kapunk a Kádár leányai egyes fejezeteiből. A politikusnőkről szóló részben kiderül, bár fontos volt a rendszernek, hogy legyenek nők is a Parlamentben, érvényesülni nem igazán hagyták őket.

T. E. Zs.: Kvóta alapján jutott be az a két politikusnő, akikkel én beszélgettem. Országos ügyekre valóban nem volt befolyásuk, de a saját körzetükben el tudtak intézni „ügyeket”. A környezetük minden apró-cseprő gondjukkal hozzájuk fordult, mert egyszerű munkásnőként hirtelen nagyhatalmú tisztségviselők körében találták magukat. Az élményeiket hallgatva feltűnik, hogy a férfi politikusok lenézték őket, és csodálkoztak, ha hozzá tudtak szólni a vitákhoz. Ezeknek az egyszerű sorból felemelkedett nőknek mégis karrier volt a politika, de nem vágytak a férfiak szerepére, sőt, sokkal fontosabbá vált, hogy kidomborítsák nőiességüket.

A divatos politikusnő
©

hvg.hu: Miközben folyamatosan azt hangoztatták, hogy a nők egyenjogúak a férfiakkal. A kétkezi munkában tehát bírhatott egy nő ugyanannyit, mint a férfi, de az értelmiségiek között lesajnálták. A felemelkedés lehetősége csak ritka esetében volt adott?

T. E. Zs: A társadalmi mobilitást tekintve valóban feltűnő a változatlanság: a munkások közül kiemelt sztahanovisták egy pillanatra reflektorfénybe kerültek, de végül visszacsúsztak a hétköznapi szerepbe, és talán még nehezebb volt az életük, mert a környezetük irigységével is meg kellett küzdeniük. Közülük a legtöbben szégyellik ezt az időszakot és nem is szívesen beszélnek róla. Csak egy-két olyan esetről tudunk, amikor valódi felemelkedés történt, például az a szövőnő, aki politikai pályára került, és tíz éven át képviselőként dolgozott a Parlamentben. 1996-ban készítettem vele az interjút, akkor egy villában lakott.

hvg.hu: Visszatekintve az akkori diskurzusokra: meg tudjuk ítélni mai fejjel, hogy a korban jónak vagy rossznak ítélt szerepek valóban boldogságot vagy boldogtalanságot jelentettek-e az emberek életében? Sikeresebbek és boldogabbak lettek azok, akik az elfogadott minta szerint éltek?

T. E. Zs.: Erre én sem tudom a pontos választ, de egy példával érzékeltetni lehet, hogy mennyire meghatározó a környezet hatása az ember boldogulására. Az egyik interjúalanyom, aki maga is élmunkás volt régen és brigádvezetőként dolgozott, most a Vígszínházban ruhatáros. Nagyon nehezen nyílt meg, de végül elmesélte, hogy ő is elvált és a fiát egyedül nevelte. Aztán jött egy szerelem az életébe, de a férfi négy évvel fiatalabb volt nála. Akármennyire csodálatos volt is a kapcsolat, nem merte vállalni, és nem bírta elviselni, hogy a környezete elutasítja. Ezért szakítottak.

hvg.hu: Nem lett volna erkölcsös kapcsolat, hanem „deviáns”? Ilyen nehéz lett volna anyáink élete?

T. E. Zs.: A szocialista mércének és a társadalmi konvencióknak való megfelelési vágy rányomta a bélyegét erre a korszakra, ennyi bizonyos. A katolikus erkölcs évszázadok óta meghatározza a gondolkodást, miközben egy idegen, mesterséges és mesterkélt szovjet emberkép lebegett az emberek szeme előtt.

hvg.hu: A könyv illusztrációi a szöveggel kiegészülve sivár és nyomasztó érzést keltenek, pedig a házi fotóalbumokból szemezget: ezek a Kádár-rendszer boldog hétköznapjainak pillanatképei. Az olvasóid felismerhetik magukat rajtuk?

T. E. Zs.: Nagyrészt valóban családi fotókról van szó, az olvasóim pedig tényleg főként azok, akik átélték az időszakot. Meglepetésemre szolgált viszont, hogy a fiatalok is kezükbe veszik, hogy megismerjék anyáik, nagyanyáik életét.

hvg.hu: De találnak benne receptet saját életükre?

T. E. Zs.: Akadhatnak párhuzamos sorsok, de ma már sokkal szabadabban élünk. Ég és föld a különbség.

Hozzászólások