Kertészkedő a Magdolna-negyedben. Tövestől felforgatni © Stiller Ákos

A városi zöldfelület sok mindenre jó: egyszerre üdít, frissít, szórakoztat, agórát kínál, növeli az ingatlan értékét, befektetőket csábít, emellett mint élőhelynek és zöldfolyosónak ökológiai szerepe is van. De legalább ennyire fontos a környezetvédelmi funkciója: csökkenti a városi zajt és rezgéseket, megszűri a port, felfogja a vizeket, esőt. Sőt a zöldfelületek egyfajta óriási klímaberendezésként légkondicionálják környezetüket – derül ki a Falu Város Régió a városi zöldterületekkel foglalkozó tematikus számából.

Ezek többnyire köztudottak. Már az 1910-es évek magyar tájépítészeti szakirodalma arról írt, hogy a nagyvárosi higiéniát a zöldterületi rendszer biztosítja. És azóta számos elképzelés, sőt jogszabály megkísérelte a város zöldövezeteit és -folyosóit kialakítani. Ehhez képest alig történnek érzékelhető pozitív változások. Miért nem élveznek elsőbbséget a zöld szempontok Budapesten? Hát, mert más szempontok is vannak. Első blikkre többnyire legtöbben a „gaz profitéhes befektetők” és a „korrupt helyhatóságok” bűnös összejátszására gondolunk. Van elég persze ilyenből is. De maga a város, a városlakók, mi mint megrendelők is megnehezítjük a zöld offenzívát. A csupán autóközlekedésben gondolkodók vagy éppen a még beépítetlen területeken lakhelyre vágyók igényei megterhelik a környezetet. Az automobilizáció következményei, a levegő-, zajszennyezés, a potenciális zöldfelületekből kihasított új utak vagy a „jó levegőjű, csendes, természet közeli” részekbe bevágott lakóparkok apró (sokszor nem is apró) vereségei a zöld városnak.

Jámbor Imre, a tájépítészet professzora a lap által közölt vitában egyenesen tragikusnak találta mai helyzetet. Úgy gondolja, mostanra már azok a szabályok sincsenek meg, amelyek az 1980-as években még hatékonyan védték a közcélú zöldterületeket. Jámbor egyenesen azt állítja, hogy nem is létesülnek közcélú parkok Budapesten. Ez, mint a folyóirat más írásaiból is kiderül, túlzás, noha az aggodalom feltétlenül indokolt. Schneller István, Budapest egykori főépítésze cikkében feleleveníti a főváros „zöldellátottságának” rendszerváltás utáni zivataros történetét, és számos példát hoz a negatív trendekre. A legkártékonyabbnak azt tartja, hogy a városrehabilitáció felgyorsítása miatt a belső kerületekben engedélyezik a sűrűbb beépítést, ami nyilvánvalóan megterheli a környezetet, és gátat szab a zöld felületek terjedésének. Belső-Erzsébetváros, Középső-Józsefváros, az egykor kertvárosias Zugló, az V. kerületi foghíjak, Rózsadomb vagy a Csepel-sziget északi csúcsán lévő új nagy közpark létesítésére kijelölt terület is áldozatul esik/esett a fejlesztői mohóságnak. Üdítő kivétel azért akad, a középső-ferencvárosi rehabilitáció, amely egyenesen lazított a korábbi lakósűrűségen és bővítette a zöldfelületeket.

Iványi György közgazdász – mintegy felmelegítve éppen a Schneller távozását kiváltó vitát – a kerekasztal-beszélgetésen azt állította, hogy éppen a budapesti építéspolitika magassági konzervativizmusa – ezt képviselte volna az egykori főépítész – horizontális fejlődést kényszerít ki, ami folyamatosan pusztítja a város körüli zöld gyűrűt. Kár, hogy nem okadatolja, miért gondolja úgy, hogy a toronyházak vagy felhőkarcolók bent tartanák a belső kerületekben a kertvárosokba vagy a vidékies agglomerációba vágyókat, illetve az olcsóbb építési telkekre és könnyen megközelíthető forgalmi csomópontok közelségét kereső befektetőket. Az sem világos, miért véli Iványi, hogy a belső zöld lehetőségét fel kellene adni valamilyen nehezen megfogható ’stratégiai megfontolásból’ a város körüli zöld gyűrű megóvása érdekében.

A kormányzati negyed győztes terve. A fal adja a másikat

A külső zöldövezetre és a belső zöldfelületekre egyaránt szüksége van a városnak. Mint Schuchmann Péter tájépítész azonban cikkében megállapítja: a zöldterületek egyre kijjebb szorulnak a beépített területek közül, és távolabb kerülnek a településeken élőktől. A „zöldfolyosók” egyre keskenyebbek, hálózatosságuk egyre több helyen válik mozaikossá. A budapesti agglomerációhoz tartozó 80 településen a belterületi földek aránya 15-ről 22 százalékra emelkedett az utóbbi két évtizedben. Hiába írja elő törvény, hogy a biológiai aktivitás mértéke nem csökkenhet a korábbi szint alá, egyelőre az agglomerációban inkább a környezetpusztulás látható.

Budapesten hasonló a helyzet. A Levegő Munkacsoport két éve egyenesen azt állította, meg kellene duplázni a fővárosi zöldterületet ahhoz, hogy akár csak a hetvenes évek előírásai teljesüljenek. Az 1990-ben és a 2005-ben készített űrfelvételek és ezek számítógépes összehasonlító elemzése kimutatta ugyan, hogy tizenöt év alatt 51-ről 49 százalékra csökkent az átlagos biológiai aktivitás, ami  nem öröm ugyan, de még nem tragédia. (A legrosszabb a helyzet a belső városrészekben, a legjobb a Duna-menti zónában.) A fővárosban pedig az erdők aránya egyenesen nőtt. A KSH adatai  szerint Budapesten 2000 és 2006 között 22 ezer hektárral nőttek a zöld területek (szántók, szőlők, gyepek, erdők stb.). A lapban publikált vizsgálatot végző Studio Metropolitina azzal is nyugtatja kedélyeket, hogy a csökkenés legnagyobb részét az elhanyagolt, felhagyott területek (gyárudvarok, ipari területek, laktanyák stb.) beépítése okozta.

Túlzott nyugalomra persze semmi ok, mert részben ezek az egykori rozsdaövezetek adhatnák a város zöld tartalékát, de persze az ingatlanbefektetések kedvelt célpontjai is. Csemez Atilla tájépítész például feldolgozta az egykori III. kerületi téglagyárak és anyagbányák sorsát. A téglagyárak helyén ma egyetemi kollégium, középiskola, lakótelep, bevásárlóközpont vagy éppen a valamikori Holzspach-gyár helyén az az irodapark, ami szerkesztőségünknek is otthont ad. A 12 egykori téglavetőből öt sorsa már eldőlt, a többi gödröt is feltöltötték, ám az építési szabályok miatt ötven évig nem lehet rájuk építeni, ezért Óbudának több száz hektár még évtizedekig biológiailag aktív területe maradt.

Hasonlóan elgondolkodtató eredményekre jutott Gábor Péter és Jombach Sándor, akik a zöldfelület és a városi hősziget jelenségének fővárosi összefüggéseit vizsgálták. Műholdas hőfényképeket elemeztek, amelyek szerint a fővárosi hősziget központja a IV., XIII., V., VI., VII., VIII., IX. kerületében van. Ezeken a helyen alacsony, 20 százalék alatti a zöldterületek aránya, így több fokkal is magasabb a felszínhőmérséklet, mint a szerencsésebb városrészeken. 2005. augusztus elsején reggel fél tízkor a Margit-szigeten például 18,5–24 fokot, míg az Újlipótvárosban 33–36 fokot mértek. Korábban kimutatták, hogy az ember komfortérzete nem elsősorban a levegő, hanem a környezet hősugárzásától függ, aminek a felszínhőmérséklet igen fontos összetevője. A legmagasabb hőértékek a gazdasági és kereskedelmi területekre jellemzők (43,5–44 fok), zöldterületeken ez akár 21 fok alá is kúszhat.

A budapesti hősziget csökkentésének gazdasági és környezetvédelmi haszna is nyilvánvaló. A fullasztó nyári hőségben az intézmények, üzletek, irodák, lakások egyre többet költenek légkondicionálásra, miközben a növényzet párologtató hatása révén mint természetes légkondicionáló üzemelhet, ráadásul a fák lomkoronája árnyékol is. Többnyire vízszintes zöldfelületekre gondolunk, fasorokra, kertekre, tetőkertekre, de a modern építészet egyre inkább alkalmazza a függőleges, falra futó, tetőről csüngő zöldmegoldásokat is. Janesch Péter és Kengo Kuma a kormányzati negyed pályázatán győztes elképzelése szép példája volt ennek. A tervből már nem lesz épület, városi zöldfelületekre azonban továbbra is szüksége van a budapestieknek.

(Falu Város Régió, 2008/1)

Zádori Zsolt