A Cartaphilus kiadó pedig élenjár az adósságtörlesztésben, ugyanis az elmúlt években sorozatban adta ki a ködoszlató köteteket, többnyire a populáris zene történetének fontos alkotóiról szóló monográfiákat, kisebb részben önéletrajzokat. Jaco Pastoriustól Keith Richardsig, Johnny Rottentől Iggy Popig, John Coltrane-ig sok mindenki sorra került ebben a sorozatban, amellyel kapcsolatban tényleg nehéz volna negatívumokat sorolni. Talán csak a rosszul tervezett borítók – de ez az egész hazai könyvkiadás baja. A sorozat stábjában egyébként ott egy igazi punk gitáros, nem mellékesen az egyik legjobb szemű hazai szerkesztő-korrektor, Bajtai Zoltán, alias Barangó. (Van, aki e nevet nem ismeri?) Ezúttal nem ő gondozta a szövegeket; a fordítást az eredetivel Galamb Zoltán vetette egybe, maga a fordítás pedig Tisza Kata munkája. Az írónak, illetve médiaszemélyiségnek készült – s éppen a média, ill. a bulvármédia felől tudatosan építkező - Tisza Kata elsőre nem tűnne „illetékesnek” a populáris zene területén. Mi köze lehet a Highway 61 Revisited-hez ? – morogná az orrát fennhordó olvasó. Ám nem volna teljesen igaza. Hanem a fordításról (és nehézségeiről) később.

A Rolling Stone Magazine, bármilyen is manapság, az amerikai újságírás (és mondhatjuk nyugodtan így: írott kultúra) egyik meghatározó jelensége. Válogatott interjúinak magyar megjelenése fontos esemény. Megint csak a Cartaphilus jeleskedett; könyvsorozata újabb darabja éppúgy kontextus-teremtő kötet, mint az eddigiek. Vargabetű következik: a „rock and roll writing” – ban mindkét kifejezés fontos. A magazin éppenséggel az egyik legrangosabb angol nyelvű irodalmi folyóirat, a The Paris Review írókkal készült mélyinterjúit tekintette előzménynek és mintának, amikor saját interjúsorozatát elindította. A rock and roll pedig itt egyenrangú kulturális fogalomként szerepel bármely más művészettel, személyiségei, alkotói igenis komolyan vétetnek. A magazinalapító Jann S. Wenner előszava szerint a rockzenészek, popszemélyiségek egy része kifejezetten gyanakodott az elején (azaz a hatvanas évek végén); egyszerűen senki nem kérdezte meg őket addig komolyan. Panelkérdésekre panelválaszok – jobbára ez volt viszonyuk az amerikai sajtóval. Innen nézve a Rolling Stone interjúi valóban olykor feltáró erejűek. Bekerülni a megkérdezettek sorába pedig lassacskán rangot jelentett; különös, ahogy Johnny Cash zavarral vegyes sóvárgással ismerte be: ”Gyakran olvastam az interjúkat, és elgondolkodtam, vajon egy hozzám hasonló alak is érdekes lehetne-e számukra”. Mígnem most egy kötetben szerepel a Dalai Lámával.

Kontextus: éppen ez az, ami minálunk igazán hiányzott, nemzedékek nőttek fel az angolszász zene és populáris kultúra termékein anélkül, hogy tudható-érthető lett volna azok kulturális és társadalmi közege, tehát adott lett volna az értelmezés igazi lehetősége. Hát, most itt van az eleven kontextus. És akkor is itt van, ha a sztárok, azaz a kérdezett zenészek - de politikusok, írók, filmrendezők, színészek is - olykor abszolút átlagos válaszokat adnak átlagos kérdésekre. Ennek ellenére, a “valaki beszél” élménye megvan, a párbeszédek működnek, a kérdezőkön érződik, tudják, kivel ülnek szemben. Ez minálunk – éppen a zenei újságírásban – megint csak ritka jelenség. Megszólal, megnyilvánul, láthatóvá válik egy személyiség, aki ott és akkor, amikor a kérdezővel szemben ül, éppen ilyen. Koncert után, utazás közben, fáradtan, vagy épp másnaposan, a kokainról való leszokás közepette, vagy elnöki ciklusa végén. Pillanatfelvételek, leginkább Andy Warhol híres Polaroid-portréinak írásos megfelelői.

Kurt Cobain egy rosszul sikerült koncert után pár perccel és pár héttel öngyilkossága előtt tiszta, nyugodt és bizakodó. Pete Townshend (The Who) egy jól sikerült koncertje után nem törte össze a gitárját, s ez paradigmaváltásnak bizonyul. Truman Capote és Warhol – a kérdező – keresik a jakot a Central Park állatkertjében, az író a Rolling Stones zenekar turnéjáról visszatérve szarkasztikus és töprengő, miközben untermanként a pop art atyja dobálja fel neki a labdákat. Brian Wilson (Beach Boys) olyan, mint egy tragikus óriás csecsemő, őrök vigyázzák, hogy ne nyúljon drogokhoz, tablettákhoz és italhoz, semmi lényegeset nem mond, a helyzet és így a szöveg, azonban drámai. Tudjuk, hogy Cobain nemsokára véget vet életének, hogy Capote jóslata, miszerint a Stonesnak vége, nem jön be, hogy Wilson idegroncs lesz, évekre eltűnik majd és szinte a sírból tér vissza. Sorolhatnánk a példákat, amelyek mind arról szólnának, hogy adott esetben lényegtelen dialógusok hogyan válnak nagyon is fontossá. Ezt hívják dokumentum értéknek. Polcunkon a helye.

Az amerikai eredetiből magyarított Rolling Stone interjúk ismét oszlat némileg a ködön, miként a Cartaphilus-monográfiák. Részünkről jöhetne a folytatás, a „rock and roll writing” sok más személyiségétől; Clinton Heylin irodalmi igényű rocktörténeti szövegei, kritikái, Lester Bangs sodró riportjai a rock kultúra hétköznapjaiból, Legs McNeil punk-históriája, Simon Reynolds techno-tanulmányai, vagy postpunk-történelme. Ez a kötet jó alap, tisztán dokumentum, vagy – parafrazeálva a VH1 sorozatát - rockumentum. Emellett a celebritások közvetlen információ átadása, direkt cseveje, szövegelése, vagy éppen rejtett kibeszélése. Éppen ez az amit – sokadszorra bizonyosodik be – nagyon nehéz magyarul visszaadni. Az angol közvetlenségét, illetve a közvetlenség alatti-feletti nyelvi regisztereket nagyon nehéz megszólaltatni. Nem is mindig sikerül. Részben fordítási nehézségek (tévedések?) miatt, hiszen az opening-gel nem megnyitjuk az estét, hanem előzenekarozunk valakinek, az “ó” magyarul modorosnak hat, a session pedig...leginkább session. Amit nem lehet, azt talán nem is kellene fordítani, a feladat a magyar élőbeszéd és az angol eredeti közelítése lett volna. Elütések is vannak, de enélkül ma nem létezik magyar könyvkiadás, a hiba a mai szisztéma sine qua non-ja, egyszerűen mindenben elütések vannak, valószínűleg Nobel-díjas szerzőnek kell lenni ahhoz, hogy egy kiadó két korrektúra fordulót engedélyezzen. Ami – mondanunk sem kell – a minimum volna. No, de ne kezdjünk a kiadói munka ostorozásába, s ne menjünk bele a kiadó fölötti struktúrákba sem, ne közelítsük itt az Alexandra-birodalom határait. Hanem annyit azért jegyezzünk meg, a szöveggondozásnak - minthogy évtizedek lemaradásait hozzák be az efféle könyvek - lényeges eleme lehetne a jegyzetállomány. Dalcímek, albumok, helyek és nevek lógnak időnként a levegőben, s az olvasó lapozgatni kezd a hátsó traktusok felé. Azonban jegyzetekkel ellátatlanul – és az eredeti lapinterjúkban szereplő kopfok, bevezetők nélkül - is érdekes olvasmány az interjúkötet.

S nem mellékesen elgondolkodtat arról is, vajon a hazai populáris kultúra szereplőit végigkérdezte-e valaki tisztességesen a saját életükről, mondjuk, saját közegükben? Igen, voltak efféle horizontok: a Magyar Narancs, vagy pár zenei blog készít „rendes” interjúkat. Hanem a sor nehezen folytatható. Persze, kellene egy Rolling Stone Magazine is ehhez, amely rászán(hat) öt-hat kolumnát egy popszemélyiségre, olykor két egymást követő lapszámon át is, és efelől nézve, talán kellene egy másik sajtókultúra.