Kovács Zoltán: Janics és az állami profik
„Janicsot el kellene engedni, amíg a magyar sportdiplomáciára még jobban és még súlyosabban nem ég rá ez a történet. Pillanatnyilag egyre nagyobb a blama, és a java még hátravan, ne adj isten, egy kétéves eltiltással” – véli Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője. Ma az is kiderül még, hogyan dönt a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, tényleg mindenáron akarják-e azt a 150 ezer eurós lelépési pénzt, csak mert egy hatalmas bajnok haza szeretne térni és a továbbiakban hazája színeiben versenyezne.
Minden Gerevich-ösztöndíjas magyar sportolónak új szerződést kell aláírnia, amelyben vállalja: a támogatásokért cserébe csak magyar színekben versenyez - nyilatkozta Szabó Bence, a MOB új főtitkára a DIGI Sport Reggeli Start című műsorában. Azt mondta, „van dolga a MOB-nak a kajakosoknál tapasztalt csábítások, országváltások megakadályozásában. Olyannyira, hogy befejezzük egy, már az olimpia előtt körvonalazódó új szerződés véglegesítését, amelyet minden Gerevich-ösztöndíjas versenyzőnek alá kell majd írnia: jogos elvárás azoktól, akikre súlyos pénzeket költ a magyar állam, hogy írásban is vállalják, Magyarország színeiben versenyeznek. Helyes, ha ezeket a kötelezettségeket a MOB rögzíti egységesen.”
Világos beszéd. Ha van szerződés, akkor a szerződés alapján kötelezni lehet a versenyzőt, vagy azt az országot, amelyik vinné a magyar sportolót.
Igazságtalan és méltánytalan is
Igen ám, de Janics Natasának semmiféle ilyen szerződése nincsen, sőt miután eddig ez szóba sem került, ilyen senkinek sincs. A magyar fél ettől még természetesen támaszthat feltételeket a sportoló távozása elé, de morális és etikai megfontolásokkal aligha lesz képes visszatartani valakit, aki ráadásul nem egy harmadik országba, hanem szülőhazájába óhajt távozni, oda, ahonnét egykor jött, és ez még akkor is lényeges szempont, ha távozásával kapcsolatban igen sok rossz és ellenszenves nyilatkozatot tett. Amikor tehát Szabó Bence szerződéses alapokra szeretné helyezni az élsportolók státuszát, ellentmondásosnak látszik, hogy ilyen hiányában is indokoltnak tartja, a fogalmazzunk úgy, lelépési pénzt: „Jogosnak tartom, hogy a kajak-kenu szövetség pénzt kér Janics Natasáért. A MOB is biztosított mindent számára a portugáliai edzőtáborozásakor, teljesítve kívánságait egészen a dadusig.”
Ha jogosnak tartja idevágó írásos szerződés nélkül is, akkor viszont minek a papír? Mint lehetőség, marad a kétéves eltiltás, ami azonban kétélű fegyver: ami most igazságosnak és méltányosnak látszik, az az idő múlásával egyre igazságtalanabb lesz és egyre kevésbé méltányos. Ahogy következnek a világversenyek egymás után vetődik föl a kérdés, hogy miféle döntés az, amelyik eltiltja a sportág egyik legnagyobb versenyzőjét a világ- és Európa-bajnokságoktól. Különösen az az ország, amelyiknek kilószámra szerezte az aranyakat a legnagyobb versenyeken. Ezt azért meg kellene gondolni.
Amikor Borkai és Botka egymást múlja alul
Ebben az ügyben eddig túl sok jó lépés nem történt. Nem tudom, mit akart demonstrálni a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, hogy előzetes megbeszélés alapján a fővárosba már útnak indult Janicsot, titkárnőjén keresztül állította le, akivel azt üzente: „az utóbbi idők rossz hírei miatt nincs miről beszélnie Natasával" - nyilatkozta Csonka Gábor, Janics Natasa menedzsere, és ezt a meglehetősen barátságtalan – sőt, modortalan gesztust – még nem cáfolta senki.
Borkai annyit mindenképp kifejthetett volna, hogy milyenek voltak azok a rossz hírek, amelyek miatt nem állt Janiccsal szóba, de hát a titkárnőn keresztüli üzengetés ilyen kifejtő jellegű gondolatokra nem igazán alkalmas. Janics az elmúlt hetekben körbejárta a szponzorokat és sportvezetőket: köszönetet mondott azoknak, akiknek segítségével Magyarországon lehetett, és mindent megkapott.
Ebbe a sorba illeszkedett a szegedi városvezetésnél tett látogatás is, ami azonban már nem egyszerűen sporttörténeti okokból érdekes, hanem kicsit megvilágítja az önkormányzati vagyongazdálkodás kacskaringós útjait. Június végén még úgy döntött a szegedi önkormányzat pénzügyi bizottsága, hogy visszavásárolják 25 millió 146 ezer forintért a több mint 100 éves, városképi védettségű épületben lévő egykori Bárka éttermet Douchev-Janics Natasától - írja a Démagyar.hu. A sportoló még 2007-ben vette meg az IKV-tól a kisvendéglőt: a visszavétel mellett az önkormányzat pénzügyi bizottsága ellenszavazat nélkül, két tartózkodás mellett döntött. "Szeptember 18-án küldték be Janicsék az önkormányzathoz azokat a papírokat, amelyek az adásvétel megkötéséhez szükségesek. Bármikor aláírhattam volna, de mégsem tettem: Natasa anyaként és feleségként hozott egy döntést, amelybe nincs jogunk beleszólni, de az elmúlt időszakban a stílusa sok magyart felháborított" – mondta Botka László MSZP-s szegedi polgármester, idézi a hvg.hu. „Natasa eligazolásának hírére sokan azt mondják, hogy ezután már semmilyen támogatást ne adjunk neki. Mások szerint viszont a továbbiakban is megérdemli ezt. A Bárka ügyét újbóli állásfoglalásra vissza fogom küldeni a pénzügyi bizottságnak."
Mármost egy pénzügyi bizottság milyen szempontok szerint értékesít vendéglőt, ha nem üzleti alapon? Például, hogy milyen a vevő stílusa? És ha az önkormányzati testület már elfogadott egy tervezetet, miért nem írja alá a polgármester? És miféle üzleti szempont az, hogy Janics megy vagy marad? Ha marad, akkor jó üzlet, ha megy, akkor meg rossz?
Elengedni szépen, elegánsan
Ami igaz, igaz: Janics sem viselkedett egyértelműen. Kiderült, a férjének pillanatnyilag nincs visszautasíthatatlan ajánlata, sőt alighanem semmilyen sincs, és Janics túlhúzta a húrt, amikor az edzőjének, Kovács Lászlónak járó olimpiai juttatást férjének szerette volna utaltatni, és általában is, elég nagy volt a szája. Mellesleg: mire ajánlott volna a szerb szövetség visszautasíthatatlanul kedvező szerződést, ha Douchev szerepe Janics felkészítésében, ha volt is, nem volt túlzottan hatékony. Ami viszont igenis figyelembe veendő, hogy mindenkinek joga van visszatérni a hazájába, különösen akkor, ha a családja bolgár férjével mégiscsak szláv nyelvi környezetben akar élni. Mindent a magyar kajak-kenu sport edzőinek köszönhet, de végeredményben meg is tett az országért – meg magáért – mindent.
El kellene őt engedni, amíg a magyar sportdiplomáciára még jobban és még maradandóbban nem ég rá ez a történet. Pillanatnyilag egyre nagyobb a blama, és a java még hátravan, mondjuk egy kétéves eltiltással, amire valószínűleg azért nem kerül sor, mert a nemzetközi szövetség (ICF) rendelkezése különleges jogokat biztosít azoknak, akik más országból választanak maguknak házastársat. Douchev bolgár, és a házasságkötés után engedélyekre sincs szükség, csak annyi, hogy egy naptári évben senki nem szerepelhet két ország színeiben, és a versenyzőnek legfeljebb jeleznie kell, hogy átigazolásra készül.
Elég megnézni, hol köpködik a szotyolát elöljáróink
A már említett Szabó Bence-interjúban a frissiben kinevezett főtitkár távlatos elképzeléseket is megfogalmazott: Borkai Zsolttal van egy-két elképzelésük a MOB és a magyar sport átalakításáról. Így például rendet kell tenni az utánpótlás-programokban az edzők feladataiban. „Lesznek érdekellentétek, konfliktusok, de tiszta viszonyokat akarunk teremteni. Racionalizálni kell az utánpótlás finanszírozását is, s át kell csoportosítani pénzeket a TAO-sportágaktól a TAO-ba nem tartozókhoz - ez is sért majd érdekeket" - jelezte a feladatokról.
Ha csak érdeket sértene, de még törvényt is, ha ugyan meg nem változtatják. De nálunk ez nem nagy ügy, az érckeménységű Alaptörvényt például már háromszor módosították, és megint fogják. A törvény fölsorolja a támogatható sportágak körét, ezek az úgynevezett látványsportágak. A jogszabály ilyenformán az első betűjétől kezdődően az utolsóig bezárólag diszkriminatív, amennyiben sportágak között egészen különlegesen képlékeny és bizonytalan alapon különböztet. Attól diszkriminatív, hogy meghatározza, a vállalkozók milyen sportágba fektessenek be. Hát abba, amelyiket az állam a törvényben megnevez, csakhogy a versenysport az üzleti világra tartozik, az államnak az üzleti világban viszont sok keresnivalója nincsen. Hogy mennyire romlott az egész jogalkotói szándék, azt jól mutatja, hogy annak idején Schmitt Pál azért lelkesedett a törvényjavaslatért, mert mint kifejtette, a magyar futballban a játékosok kénytelenek olyan szerződéseket kötni az adóhatóság kijátszására és az adóterhek csökkentésére, amelyek méltatlanok a sportolói léthez. Vagyis maga állapította meg, hogy az új törvénnyel nem felszámolják a sportolói csalást, meg sem próbálnak ellene küzdeni, hanem jogi eszközökkel legitimálják: amit eddig ilyen-olyan simlivel lehetett megszerezni, azt most odaadja az állam. Most tehát, ha jól érzékelem, szintén nem a felszámolása történik, hanem a magyar sport legfölső vezetése más sportágakban is meghonosítja a pénzszerzésnek ezt a módját. Egy olyan módszert, ami nem egyszerűen igazságtalan, de súlyosan korszerűtlen. És azért korszerűtlen, mert közvetetten sincs benne semmiféle piaci szemlélet, az egésznek az az alapgondolata, hogy amit szeretnek a politikai vezetők, oda kell befektetni. Nincs piaci gondolkodás, minek lenne, elég megnézni, hol köpködik a szotyolát elöljáróink. Ha megvan, lehet a kasszánál tejelni. Nem véletlen, hogy a legvonzóbb sportbefektetési célbázis a kormányfő alapította futballakadémia Felcsúton.
Közösségi tudat
Mert különben hogyan fest egy átlag-klub gazdasági felépítése? Megbízható becslés szerint nálunk egy profiklub bevételeinek 15-20 százaléka jegyeladás, mondjuk 20 százaléka közvetítési jog, ez a kettő legjobb esetben is 40. Vagyis hiányzik 60, a működéshez szükséges költségek több mint fele.
Itt jön az állam, a maga támogatásával. Másfelől, ha támogat az állam egy profi futballklubot, akár csak az úgynevezett látványsport-támogatási törvény alapján, vagyis a költségvetés terhére teheti. Akkor viszont tisztázni kellene, hogy például egy nyíregyházinak miért jó, ha mondjuk, közpénzből támogatják, teszem azt a Fradit. Dénes Ferenc nemrégiben igen érdekes gondolatokat mondott egy rádióinterjúban arra a kérdésre, hogy mi az, ami alapvetően hiányzik a hazai sporttal kapcsolatos viszonyrendszerből? Dénes szerint a sport elsősorban is közösségi tudat. „Hogy van egy egyesület, amelyikhez tartozom, amelyiket szeretem, de nem csak úgy, hogy hajrá, hajrá, hanem a pénzemmel is szeretem. Kimegyek a meccsre, megveszem a belépőmet, klubsálat veszek, pedig már lehet, hogy van sok, de teszek érte. Az kevés, hogy azt mondom, ennek vagy annak a csapatnak drukkolok. Akkor tessék érte tenni valamit. Nem kell sokat, de valamit. És nem azért, mert mondják, hanem mert így a természetes. És akkor az a csapat élni fog."
Ehhez nehéz mit hozzátenni, nálunk ilyen tudat nincs. Vannak handabandák nemzeti kincsről, meg magyar virtusról, de ez más. Amíg a sportirányítás eszmei tartalma annyi, hogy az állam pénzét hogyan kellene elkölteni, addig itt semmi nem változik. Ha a Fradi költségvetése úgy áll össze, hogy az elnökségben dekkol három budapesti kerület polgármestere, és amíg a Fradi klubelnöke úgy képes 1,7 milliárdos költségvetést összehozni, hogy titok, honnét van a pénz, addig minden marad a régiben. Miért és kinek az érdekében állna ezen változtatni bármit is? Senkinek.
A legutóbbi hírek szerint az a folyamat, ami a kajak-kenuban elkezdődött, folytatódik. Dombvári Bence és Szalai Tamás azerbajdzsáni ajánlatot kapott, és nem kizárt, hogy váltanak. A magyar sportvezetés, nemkülönben a klubok hirtelen veszélyes helyzetbe kerültek, mert nem lehet azeri nagyságú pénzekkel versenyezni. Amit Szabó Bence említ, a TAO-s sportágak átrendezése - a TAO-törvény alapvető problémáit nem feledve -, átmenetileg megoldást jelenthet. A magyar sportban van tartalék, van pénz, de akkor körül kellene nézni, hogy mindjárt mondjak is egy példát, a futballklubok környezetében. Mégiscsak röhej, hogy olimpiai, világ-, és Európa-bajnokoknak nem jut fekpad, lyukas a tanmedence, ráz a villanykapcsoló, miközben nevesincs futballisták összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzt keresnek, az eredmény meg jóformán semmi.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
