A magyar labdarúgó válogatott Norvégia kétszeri legyőzésével 44 év után jutott ki az Európa-bajnokság döntő szakaszára. A franciaországi eseményen kiválóan helytállt a csapat, a csoportját egy győzelemmel és két döntetlennel (a másodikat a későbbi bajnokkal, Portugáliával szemben érte el a csapat) megnyerte, és a legjobb 16 közé jutott, ahol azonban a belgák elsöpörték válogatottunkat. A futballesemény régen látott eufóriát szabadított fel az országban. Tízezrek utaztak a helyszínre, hogy biztassák a csapatot, Budapesten két hétig valóságos népünnepély volt, a hazaérkező aranylábak előtt a Hősök terén borult le az ország.

De ahogy a semmiből jött, úgy a semmibe is ment a siker. Alig volt ember, aki komolyan hitt abban, hogy ott lehetünk az Eb-n, a többség viszont a norvégok legyőzése után attól retteget, hogy lehajtott fejjel kell majd ideje korán hazaballagnunk Franciaországból. Nem lett igazuk a „károgóknak”, de azoknak se – köztük nekem –, akik azt várták, hogy nyár után lendületet kap a magyar futball. Hát, nem kapott. Magyarországon világhírű játékosaink után nem kapkodtak az európai élcsapatok, kupacsapataink „szokás szerint” szeptember elejére befejezték a nemzetközi kupaszereplést, a hazai bajnoki mérkőzéseken továbbra is jószerivel üresen tátonganak a stadionok és a jó minőségű futballpályák.

A futballválogatott jelenséghez nagyon hasonló a magyar olimpiai csapat riói szereplése. 15 érem, közte 8 arany, az éremtáblázaton elfoglalt 12. hely tiszteletet parancsoló, de a fényes kirakat mögött igencsak lerobbant belül az üzlet. Három sportágban nyertünk aranyérmet, az úszás, kajak-kenu, vívás hármason kívül csak az atlétika tudott még egy bronzérmet hozzátenni a szerepléshez. Ezen belül is két sportoló, Kozák Danuta és Hosszú Katinka vitte a hátán a magyar olimpiai csapatot, kettőjüknek összesen hat aranyéremhez volt köze.

Pedig mind a futball, mind az olimpia felkészülés és szereplés mögött tevőlegesen áll az egész ország. Mármint az a része, amelyik adót fizet.

Merthogy a labdarúgás és az olimpiai versenyzés feltételeit a magyar egyéni adófizetők, a vállalkozások sajátos adófelhasználása és az erősen irányított nagyvállalati reklámköltések teremtették meg. A központi költségvetés, az önkormányzatok támogatása, az állami vállalatok és stratégiai partnerek néha valódi, gyakran kényszeresnek látszó szponzorálása, a társasági és osztalékadón keresztüli sporttámogatások rendszerén keresztül hat év alatt lassan már az 1000 milliárd forintot is meghaladja a magyar sport extenzív fejlesztése – a magyar sport gyakorlatilag államosításra került. Ma már a legkisebb cserkész futballkupa megrendezésétől a Ferencváros férfi nagypályás labdarúgó csapatának működéséig közvetlenül vagy közvetve a költségvetés áll jót, mögötte pedig a politikai akarat osztja a lapokat.

A rendszer működésének vannak rövid távú előnyei. Magyarországon a testkultúra az elmúlt évtizedekben a kultúra nem kívánt mostohagyerekének számított. Persze, az elit sportolók és a hozzájuk csapódó sportvezetők a mindenkori politikai kurzus napos oldalán álltak, de maga a fizikai aktivitás és sportolás presztízse, infrastruktúrája és működési feltételei folyamatosan romlottak a hatvanas évek óta. A romlást megállítani és a sportolásban rejlő pozitív társadalmi hatásokat kiaknázni egyetlen kormányzatnak sem sikerült, beszéden kívül nem sokra vitték a rendszerek. Orbán Viktor 2010 után nem sokat vitatkozott – mint egy interjújában célzott is rá, akár a saját pártfrakciójával szemben is –, végig vitte a sporttal kapcsolatos elképzeléseit. A közvetlen kézi irányítás megszabadít a közigazgatás bonyolult egyeztetési folyamataitól, a költségvetési pénzekről szóló egyedi döntések pedig megteremtik a lehetőséget az álmok valóra váltásának. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt hat évben a magyar sport működési feltételrendszere nagyságrendileg javult a korábbi évtizedekhez képest.

Azonban az egyeztetések, az előkészítések és ellenőrzések hiányosságaiból, vagy csak egyszerűen a tévedésekből fakadó kockázatok is jelentősen nőttek, látszanak a modell hátulütői.  A sportszférára öntött temérdek pénzt nem tudja hatékonyan felszívni az ágazat, sok pénz folyik el, a tömegével megépülő sportinfrastruktúra üzemeltetésére és hasznosítására nincs koncepció, igazából mindenki újfent a központi költségvetésre sandít: tartsa el az állam a csarnokokat, pályákat és stadionokat, ha már megépítette. Az állam erőteljes gazdasági részvétele felpuhítja a költségvetési korlátokat, újra megalkotva a hiánygazdaságból jól ismert magatartásmintákat és a vas és acél országnak modernizált változatát, az arany- és ezüstérmek országát.

Ennek a ki tudja hova vezető folyamatnak a sűrűjében élte mindennapjait a magyar sport 2016-ban. És akkor előttünk van 2017, amikor valódi esélyünk van, hogy elnyerjük a 2024. évi nyári olimpiai rendezés lehetőségét. Az pedig minden pénzt meg fog érni az adófizetőknek. Ha akarják, ha nem.