Hogyan tör az élre Japán?

A szigetország határain kívül kevéssé ismert és publikált "Information Grand Voyage" kutatási program célja az, hogy Japán rátehesse a kezét az összes szenzoron keresztül beolvasható adatra. A Google ugyanis birtokolja a weben lévő információkat, a japánok nem is képesek versenyre kelni a keresőóriással. A mobilokban található gyorsulásmérőkből, mozgásérzékelőkből, GPS-modulokból, iránytűkből és egyéb szenzorokból érkező adatok viszont még jóformán érintetlenek, a japánok pedig megpróbálják ezt még a keresőóriás előtt kihasználni.

Hosszas blogbejegyzést szentelt a Google blogján Andy Rubin, az Android szülőatyja a mobilalkalmazások és a webes szolgáltatások jövőjének. Rubin szerint a mobiltechnológia fejlődését az elkövetkező években a szenzorok egyre jelentősebb térnyerése fogja meghatározni. A világon ugyanis jelenleg körülbelül 3,2 milliárd kütyüfelhasználó van, készülékeikben pedig már most is rengeteg az érzékelő. Ezek időt, hőmérsékletet, mozgást, akkumulátor-életet mérnek, pontosítják fizikai helyzetünket, információt szolgáltatnak sebességünkről, mozgásunkról is - mindezen adatokat pedig még nem kötöttük rendszerbe, nem használtuk ki.

Egy erősebb teljesítményű okostelefon már így is elég sokat képes "felfogni" a körülöttünk lévő világról - ha a készülék által érzékelt adattömeget keverjük a mellettünk lévő telefonokéval, akkor egy eddig nem tapasztalt (bár nagyon sokszor elképzelt) komplexitású pillanatképet kapunk a világról. Az így alkotott "felhő" fogja beindítani a helyzetalapú szolgáltatásokat, a mobilközösségi hálózatokat és a crowdsourcingot is. Ez utóbbi fogalma 2006 júniusában jelent meg először a Wired magazin egyik cikkében, és olyan feladatokra utal, amelyeket ismeretlen tömegek végeznek el - hasonlóan a Wikipédiához, az Amazon instant munkaszolgáltató projektjéhez, a Mechanical Turkhöz, de ilyen volt az a keresés is, amelyet Steve Fossett után indítottak.

Egy lehetséges jövő: mindent mobilképernyőn keresztül látunk?

A crowdsourcing passzívan is működhet, állítja Rubin, az időjárást nem több száz, hanem több millió szenzor fogja érzékelni, az autópályákon lévő telefonok sűrűségéből, sebességéből és irányából pedig remek forgalomérzékelő szisztémákat lehet felépíteni. Telefonjaink intelligensen kezelik majd az adódó helyzeteket, és riasztanak, ha figyelnünk kell valamire. Nemcsak azt mondják majd meg, hogy hol vagyunk és miként juthatunk el végcélunkhoz, hanem szólnak, ha útakadály vagy rossz időjárási viszonyok miatt új útvonalra kell térnünk. Sőt, arra is képesek lesznek, hogy megmondják, van-e hely abban az étteremben, amire éppen mobilunkkal mutatunk, mennyi pénzt költhetünk el ott, s van-e nálunk éppen annyi. Hírleveleket és riasztásokat már most is kapunk, a mobil webalkalmazások pedig konkrétan a zsebünkbe fogják adagolni a minket érdeklő információkat. Képesek leszünk egyes alkalmazásokkal más felhasználókkal kollaborálni és crowdsource-olni is. Már jelenleg is számtalan közösségi szolgáltatás van, Rubin pedig olyan jellegűeket képzel el a közeljövőben, mint a Twitter (a meglepően népszerű, SMS-hosszúságú üzenetekkel megtölthető hirdetőfal), a valós idejű asztalfoglalási információkat hordozó étteremoldal, az OpenTable vagy a Yelp, ahol arról kaphatunk aktuális információkat, hogy környékünkön mi számít menőnek.  

Japanizálódik a világ mobilközössége © AP

Rubin a Yelp példáján mutatja be az értesülések jövőjét: szerinte telefonunk majd nemcsak a környezetünkben lévő, figyelmünkre érdemes helyek leírásait gyűjti össze, hanem a róluk készült képeket is, ezek mellé pedig pontos információkat kaphatunk arról, hogy miként tudunk eljutni oda. Az alkalmazásokat nemcsak könnyebb lesz majd megírni, hanem automatikusan is frissítik magukat a készüléken, ami nagyon jól hangzik, igaz, csak addig, amíg ez teljesen biztonságosan történik. 

Ezek az elképzelések ugyan pár hete kerültek csak fel a Google blogjára, de a közösségi oldalak közül már sokat optimalizáltak mobilokra (ott a sorban a Facebook mellett már a Friendster és a LinkedIn is), valamint használ már helyzetalapú szoftvereket a Socialight, a Loopt, illetve a Dodgeball is - mindez pedig eléggé erősen mutat az európai és az amerikai mobilos szokások japanizálódása felé. A Google londoni mobilfejlesztési csoportja nyilatkozott már úgy korábban is, hogy vélhetően két generáció múlva a gyermekek már mobilon, okostelefonon vagy valamilyen hordozható készüléken látnak először internetes alkalmazásokat, az egyre magasabb generációszámú adatkommunikációs lehetőségek pedig vélhetően egyre több felhasználót vesznek rá arra, hogy átnyergeljenek a mobilinternetes megoldásokra.

A szenzorok mellett más trendeket is megfigyelhetünk: az iPhone térnyerésének és a G1-t övező hype-nak köszönhetően tovább szegmentálódott a mobilpiac: a korai WAP-hullámot meglovagoló, alacsonyabb kategóriás featurephone-ok és az okostelefonok mellett már előkerült a semmitmondóan hangzatos "szuperfon" fogalma is; ezekben 3G, mellettük extraként Bluetooth és WiFi adja a kommunikációs alapot, bennük böngésző és nagyfelbontású (lehetőleg érintő)képernyő található, igazi értéküket azonban az a nagy háttérmunkával kialakított platform jelenti, amelyre nemcsak könnyedén és jól lehet fejleszteni, hanem az új alkalmazások terjesztését is felhasználóbarát módon oldották meg. A "szuperfon" megjelenése az idei évre tehető az előbb említett készülékeknek köszönhetően - míg az iPhone megszámlálhatatlan mennyiségű kínai klónt szabadított egyúttal a világra, ezekből csak az open-source ígérete és a normálisan kialakított platform hiányzott. (Természetesen készültek eközben izgalmas készülékek, mint például a Samsung fémjelezte Instinct, vagy az LG által készített Dare, de ezek egyike sem mutathat fel előremutató platformot.)

A szuperfonok ígérete azonban láthatóan csak azokat a fogyasztókat mozgatja meg igazán, akik eleve sem riadnak meg a technológiai innovációktól, érzékenyek az új megoldásokra, valamint meg is engedhetik ezeket maguknak, továbbá már meglehetősen kialakult ízlésviláguk van, nem okoz nekik problémát egy kommunikációs készülék használata. Nem elhanyagolhatóak azok a technológiai víziók sem, amelyeket korábban vetettek fel iparági képviselők - Kang-Hun Lee, a Samsung kutatási részlegének igazgatóhelyettese még 2006-ban vetítette előre a high-end készülékek hardver-oldalát. Véleménye szerint 2010-re riasztóan megugranak a mobilok képességei: a koreai fejlesztő hajlékony és holografikus képernyőkről, 10 gigabájtos flash-memóriákról, 20 gigabájtos merevlemezekről, háromdimenziós vagy holografikus képeket készítő mobilkamerákról, 5 GHz-es processzorokról és napelemekről beszélt ama megoldás mellett, amelynek révén szakadás nélkül képes átváltani készülékünk egyik hálózatról a másikra.

AR: képtelen szórakozásból alapkövetelmény

Egyre jelentősebb az augmented reality (AR)  megoldások térnyerése a mobilszoftverek terén. A "kibővített valóság" fogalma a valós életből vett képekre (jelenleg még inkább csak fotókra) fordítja le a velük kapcsolatos információkat: egy mobilfotó, egy internetkapcsolat és egy apró alkalmazás révén megtudhatjuk, milyen múzeum előtt állunk, milyen időszakos tárlatok vannak benne és mennyi ott egy csésze kávé. A jelenlegi mobilmegoldások főként a megoldás turisztikai oldalára fektetnek hangsúlyt.

A telefonhardver evolúciója hozzáállásunkban, szokásainkban, használati mintázatainkban is erős változásokat okoz; ezek között csak egy az iPhone által előtérbe tolt "kényelmes böngészés" lehetősége. A szemléletváltozást és a technikai evolúciót azonban alapjaiban szoríthatja vissza a telefon akkumulátora, amely rosszabb esetben csak pár óráig képes biztosítani az újszerű szolgáltatásokat egy aktív felhasználó kezében. A felhasználók ezért hajlandóak magukat kiszakítani a globális hálózatból, kikapcsolni készülékükön a 3G- és a WiFi-kapcsolatot, vagy háttérfény-erősséget csökkenteni csak azért, hogy kvázi rászoruljanak az egyetlen alapszolgáltatásra: a telefonálásra.

Feltehetően ezek miatt figyelhető meg az a trend, hogy hajlamosak vagyunk több kommunikációs készülékkel is megterhelni zsebünket, bár ez sok esetben magyarázható azzal is, hogy szeparáljuk a munkánkat a magánéletünktől - vagy csak a szolgáltatók egymástól eltérő hálózati lefedettségét akarjuk így kihasználni. A biztonsági tartalékként zsebrevágott, szinte csak beszélgetésre alkalmas telefon manapság nem számít már drága megoldásnak, nem is jelentősebb annál, mint ha egy extra tollat és papírt tennénk a táskánkba. Ugyanakkor ez az egyre erősebb konvergenciahullámot, a különféle digitális eszközök összeolvadását akasztja meg, ezt pedig a tervezőmérnökök is folyamatosan megerősítik: minél több dolgot hordunk magunknál, annál komplexebb lesz az életünk, annál több készüléket kell figyelemmel kísérnünk és feltöltenünk - nem is csoda, hogy sokan szembe, fülbe vagy éppen agyba helyezhető kommunikációs implantátumokról álmodoznak.

Ami a szolgáltatókat illeti: láthatóan kihasználják azt a kimondatlan alaptételt, hogy a felhasználók így is, úgy is alkalmazkodnak az optimálisnál sokkal rosszabb megoldásokhoz: elfogadják a 3G iPhone hosszú távra használhatatlan eleméletét ugyanúgy, ahogy a többi készülék típushibáit, használhatatlan menürendszerét, díjszabását vagy kommunikációs balfogásait. A kérdés igazából az, hogy mikor érjük el azt a pontot, amikor már az lesz a normális, ha állandóan be vagyunk kapcsolva, és ez miként ivódik be a designba, a nyelvbe és a társadalmi szokásokba egyaránt.