A TED-konferenciák olyan érdekes témákat dolgoznak fel, amelyekkel nélkülük soha nem találkozhatnék. Olyan profi előadókat hallhatok-láthatok, akikkel egyébként sose lenne alkalmam találkozni, és ezek az előadók szinte kivétel nélkül személyes érintettséggel és motivációval beszélnek. Hab a tortán, hogy a TED emellett elkötelezetlen, politika- és üzletsemleges projekt, mely mintát ad gondolkodásból, közösségi viselkedésből. A TED a technology, entertainment és design szavakból származó monogramnév, én előadói irányból közelítve mégis inkább a thinkers, educators, doers háttérjelentést képzelem mögé.

Most, az első találkozás után jóval, alkalmam nyílik segíteni az első magyar TED rendezvény, a TEDx Danubia sikerét, az előadók felkészülését. Évente sok prezentációt, előadást van módom tartani, és még több előkészítésében veszek részt trénerként. Ez a mostani feladat azonban kiemelkedik a többi közül. Mert egy olyan projekt közelébe kerültem, amely az én világomban fogalom. Hogy miért? Magyarázhatnám sokáig, ehelyett hadd idézzek meg öt csúcsszínvonalú előadást a sok közül. Öt olyat, amely méltón reprezentálja az egészet.

Első javaslatom Jill Bolte Taylor. Egy agytudós, aki egy reggel arra ébredt, hogy baloldali stroke-ja van, s aki nem a mentőket hívta azonnal, hanem úgy döntött, a saját élményén keresztül tapasztalja meg azt, amit ez a betegség jelent. Egyedülállóan izgalmas személyes sztoriját a végére el tudja juttatni az életszeretet elementáris, szuggesztív sugárzásáig.

Második választásom Sir Ken Robinson, aki a kreativitásgyilkos iskolák, a tömegoktatás valódi arcát, negativitását fogalmazza meg a maga ironikus, élvezetes stílusában.

A harmadik a listámon Sunitha Krishnan, a multimillió dolláros globális üzletág, a női és gyermek-szexrabszolgaság elleni küzdelem harcosa, aki korábban maga is áldozata volt ennek a piacnak. Érintettségéből és elkötelezettségéből adódó szenvedélyessége félbeszakíthatatlanná teszi előadása nézését.

A negyedik Hans Rosling, aki amellett, hogy igen fontos témáról beszél, maga a kuriózum. Mindent elkövet, amit előadás közben egy előadónak tilos. A projektor fénysugarában áll, ide-oda gyalogol a laptopja és a vászon között, hosszan lépteti a gépet egyik diáról a másikra, a közönséggel egyáltalán nem tart fenn szemkontaktust, sőt, látszólag tudomást sem vesz róluk. És mégis: már mondandója közben is majdnem vastapssal jutalmazzák a produkcióját.

Az ötödik pedig Al Gore, akinek már a bevezető percei is megérdemelnék a – sajnos nem létező – prezentációs Oscart.