A baloldal szerint több mint hatvan, a jobboldal szerint tizenhat embert végeztek ki Orgoványnál – közölte Ormos Mária akadémikus, ezzel rávilágítva arra is, hogy a politikai oldalhoz való tartozás menyire meghatározza a közelmúlt értékelését. Igaz,  a „kivégzés” helyett pontosabb a „gyilkosság” szót használni, tekintettel arra, hogy az akkor Pest-Pilis-Solt-Kiskun, ma Bács-Kiskun megyében található Orgovány melletti mészárlást semmilyen formális bírói ítélet nem előzte meg. A jobboldal népítéletnek, a baloldal tömeggyilkosságnak látja az orgoványi vérengzést – tette hozzá a Széchenyi-díjas történésznő.

Akik a népítéletet fogadják el a valós változatnak, azok szerint nem egy katonatiszti alakulat, hanem Héjjas Iván „szervezte meg a környékbeli néhány nagygazdát”. A Janus Pannonius Tudományegyetem volt rektornője szerint sok a bizonytalanság a kérdésben: az sem biztos, hogy az elkövetők nagygazdák voltak. Hangsúlyozta: Héjjas mellett egy ember ismert név szerint, ő az 1957-ben kivégzett Francia Kiss Mihály. Ormos szerint nyilvánvaló, hogy Kecskeméten és a környező tanyavilágban „nem a Tanácsköztársaság nagyjait fogták el, hanem […] szegény falusi embereket, akik valamire vállalkoztak a lakóhelyükön a Tanácsköztársaság idején”.

Arról, hogy az orgoványi vérengzésnek mennyire volt antiszemita éle, az akadémikus úgy nyilatkozott: „Ezekben az akciókban áldozatként a zsidók mindig élenjártak, akár politizáltak, kormányoztak a Tanácsköztársaság idején, akár nem.” A professzornő arra hívta fel a figyelmet, hogy a zsidó lakosság nagy része inkább nagyvárosokban lakott, tehát a Tanácsköztársaság falusi funkcionáriusainak nagyobb része nem volt zsidó. Bár ez önmagában még nem zárja ki, hogy a helyi, kis létszámú zsidó közösség nagy része viszont a tanácsrendszer funkcionáriusa volt, Ormos ezt sem tarja valószínűnek: „A falvakban a zsidók általában […] kocsmát […] vagy egy kis boltot vezettek, esetleg szabó akadt közöttük, ezek nem azok a tipikusan a kommunista elvek iránt rajongó népségek.”  

Hogy Héjjasék pontosan mit műveltek áldozataikkal, azt interjúalanyunk nem tudta megmondani: „Képet sem láttam erről, valószínűleg nem is készült.” A Bayer Zsolt által említett nyakig történő beásást Ormos sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudta.

A kecskeméti fogdából a Héjjas Iván vezette szabadcsapat elhurcolt harminchat embert – mondta el portálunknak Hajdu Tibor. A Magyar Tudományos Akadémia doktora szerint az ottani őrség, illetve a kecskeméti ügyész megpróbálta az akciót megakadályozni, „de Héjjasék nagyobb katonai erőt képviseltek, tüzet nyitni pedig mégsem akartak rájuk”. A Történelmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja szerint a csapatnak tagja volt Héjjasnak egy vagy több testvére, valamint Pataky Nándor főhadnagy és Francia Kiss Mihály is, összesen legfeljebb tizenöt-húsz ember.

A Héjjas-különítmény státusával kapcsolatban a professzor azt mondta: a Horthy Miklós fővezérsége alatt állt Nemzeti Hadseregtől volt megbízásuk bizonyos karhatalmi feladatokra, de kivégzésekre nem.

Hajdu úgy folytatta: 1919 augusztusa és novembere között Magyarország jelentős része – beleértve a Duna-Tisza közét – román megszállás alatt volt. Héjjasék már augusztus-szeptember táján jelentkeztek az ügyészségi fogdánál, hogy a tanácskormánynak az ott fogságban lévő volt helyi funkcionáriusait szeretnék elvinni, „de ezt akkor a románok nem engedték és a helyi hatóság sem engedte”.

1919 november közepén a románok kivonultak Kecskemétről. 19-én Héjjasék újra jelentkeztek a fogdában, az ügyész azonban nem engedte a foglyok elvitelét. „Nyilvánvaló volt, hogy vagy meg akarják ölni őket vagy minimum kegyetlenkedni akarnak velük” – fogalmazott Hajdu Tibor. Éjjel, amikor az ügyész már nem volt ott, visszamentek és „a helyi őrség ellen erélyesen föllépve” elhurcoltak harminchat embert. (Itt, a III. fejezet harminckettőt említ - a szerk.)

A történészprofesszor szerint a Francia Kiss 1957-es perében szereplő hatvanhatos szám azonban nem légből kapott. Ebben az akcióban harminchat embert vittek el, de a környékbeli tisztogatásoknak ez az eset csak az egyik fejezete. „Például leszedtek a […] Kecskemét-Budapest vonatról, nem kommunistákat, hanem néhány, gazdagnak látszó zsidót […], azokat kirabolták és megölték” - mondta.

Azt, hogy egészen pontosan mi történt az orgoványi erdőben, Hajdu nem tudta megmondani: „Nagyon nehéz pontos adatokat mondani, mert más tanú ott nem volt, csak a […] tettesek. Elképzelhető, hogy történtek ott csúnyább dolgok is. […] Biztos kínozták is őket, nyilván, már útközben is.” A nyakig történő beásást – akárcsak Ormos Mária – Hajdu Tibor sem tudta sem megerősíteni, sem megcáfolni. Szerinte az ilyetén eljárásra Erdélyben, egy évvel korábban volt példa, ahol a frontról épphogy hazatért katonák ástak be embereket a földbe nyakig.

Az orgoványi vérengzésnek Hajdu szerint az antiszemitizmus csak mellékszála volt, de „volt egy antiszemita hangulat és természetesen Héjjasék is antiszemiták voltak […] és ha volt köztük - mármint a kecskeméti foglyok közt - zsidó, akkor azt azért preferálták”. (Ezt Héjjas tizenkilenc év múlva, a Rongyos Gárda főparancsnokaként újfent bebizonyította, amikor a Felvidékre betörő szabadcsapatával egészen szadista módszerekkel félemlítette meg a helyi zsidó lakosságot.)

A harminchat elhurcoltnak – a nevek és a foglalkozásokat tartalmazó felsorolás alapján – valószínűleg csak kisebbsége, a professzor szerint öt-hat ember lehetett zsidó, „de pontos számot nem mernék mondani”. Ez azt jelenti, hogy a zsidóság akár országos (1920-ban 5,9 százalék), megyei (1910-ben a városok nélkül 2,8 százalék) vagy kecskeméti (1910-ben három százalék) arányát jóval felülreprezentálták. A Hajdu által ismert listán szereplők mintegy fele munkás és paraszt volt, „ezek tipikusan nem lehettek zsidók”, a másik fele „értelmiségi, tanító, tanár, ilyesmi, azok között nyilván volt egy pár zsidó”. Az MTA Történettudományi Intézetének tanácsadója arra is fölhívta a figyelmet, hogy az áldozatok között négy-öt nő is volt.

Az áldozatok a Tanácsköztársaság funkcionáriusai, a helyi karhatalom vagy direktórium tagjai voltak – tette hozzá a szakember.

„[…] A Héjjas Iván vezette csapatok nem sokat törődtek a törvényes eljárásokkal, továbbá a kommunista és a zsidó közötti finom különbségekkel, az ő szótárukban ugyanis a kettő alapvetően egyet jelentett.” – írja ugyanerről a kérdésről Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című, 2001-ben megjelent kötetében.

A Kecskemét környéki vérengzések abban különböznek a Prónay-féle, dunántúli kegyetlenkedésektől, hogy két-három hónappal később történtek, így míg Prónayékat „a Horthy-féle Fővezérség egy kicsit pártolta”, addig a kiskunsági tisztogatásokat az időközben az Antant szemében konszolidálódni kívánó és államfői ambíciókat dédelgető Horthy már nem.

Hajdu megerősítette az Ormos Mária által elmondottakat: Orgovány esetében a „kivégzések” kifejezést nem helyénvaló használni, mert azoknak semmilyen törvényes alapjuk nem volt. „Nemhogy nem volt, az ügyész kifejezetten tiltakozott. […] Ez gyilkosság, azt lehet mondani” – tette hozzá a történészprofesszor, megjegyezve, hogy a „népítélet” kifejezés sem állja meg a helyét: „Lehet, hogy a nép egy részének tetszett, de a tettesek katonák voltak. […] Arra senki sem utasította őket, hogy tömeggyilkosságot hajtsanak végre.”

Az MTA történészdoktora hangsúlyozta: az általa elmondottak a kecskeméti ügyészségnek az egy-két nappal később készült jelentésén alapulnak, „ez egy abszolút hiteles szöveg […], nem egy baloldali újságíró leírása, hanem a kecskeméti ügyészé, aki maga is úgy gondolta, hogy ezeket az embereket majd bíróság elé fogják állítani”.

Hajdu a vörös- és a fehérterror egészen ritka brutalitását azzal magyarázza, hogy az elkövetők az esetek jelentős részében az első világháborút végigharcoló katonák voltak, akik teljesen „elvadultak és […] megrészegültek a vérszagtól […], nyilván ittak is közben” és „megszokták, hogy a legjobb barátjuk mellettük esik össze egy golyótól”. 

Szegő Péter