„Elhagyni az otthonunkat súlyosan túlértékelt cselekvés.” Az idézet Ernest Cline három éve megjelent, Ready Player One című, azóta magyarul is kiadott regényéből származik. Aki olvasta a könyvet, szerdán reggel pedig a tech híreket nézegette reggelizés közben, annak legalább egy pillanatra egészen biztosan megállt a falat a szájában. Mark Zuckerberg Facebookja felvásárolja a virtuálisvalóság-szemüveget fejlesztő Oculust. Már hogy James Halliday Facebookja? Már hogy Mark Zuckerberg OASIS-e?

Mi van?

Agave

Nem az olvasók megzavarása érdekében kevertünk az utóbbi két kérdő mondatba ismeretlen tulajdonneveket. James Halliday az említett regény Berényi Zoltánja. Tudják, az a figura, akinek vagyona és munkássága bár az egész Barátok közt történeti alapját jelenti, ő maga sosem tűnt fel a sorozatban, ugyanis annak első epizódja előtt meghalt. Teljesen ilyen a Ready Player One-béli James Halliday is. A regény története szerint ő volt az a játéktervező, aki létrehozta az OASIS-t: egy rengeteg felhasználóra készített online játékot, amely szép lassan az emberiség nagy része által napi szinten – üzleti ügyekre, hétköznapi kommunikációra vagy szórakozásra – használt virtuális világgá fejlődött, amit egy globális hálózat tartott fenn. Az OASIS példátlan sikere a világ egyik legtehetősebb emberévé tette Hallidayt, aki halálakor örökös híján a világ, a szimuláció legrátermettebb játékosára hagyja az egész rendszert. A nyolcvanas évek popkulturális utalásaival megtöltött regény erről a versenyről szól, ami azonban számunkra most sokkal érdekesebb, az nem a történet, hanem a világ, amiben játszódik.

A regényben 2044-et írunk, és ahogy a szerző fogalmaz, “a valóság elég ronda egy hely”. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-be, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat és szórakozhat.

Ez már a Facebook?

Nem, ez még a regénybéli OASIS. De valóban, jelen cikk szerzőjének is a Facebook jutott eszébe a könyv olvasása közben, hiszen bár avatar nélkül és nem különösebben látványos formában jelenleg is sok százmillió ember teszi ezt naponta: az offline világ mellett (vagy sokan helyett) egyre többször keresik a Facebook-chat, a képmegosztás és a lájkok halmaza közt az élményeket, az online (virtuális) környezet pozitív megerősítéseit és úgy általában a kapcsolatokat.

Elhagyni az otthonunkat súlyosan túlértékelt cselekvés.

Manel Reads

Azért írjuk, hogy mindezt egyelőre nem különösebben látványos formában tehetjük meg, mert ez a fajta online világ jelenleg gombok nyomogatásával és képernyők tapogatásával vezérelhető, és csak elvont formájában élhető meg. Amikor például valakivel online beszélgetünk, azt legjobb esetben is csak webkamerás videochaten tehetjük meg, ami azt jelenti, hogy a másik fejét egy 15x20 centis ablakban látjuk. Hacsak nem rendelkezünk 15x20 centis, egyetlen fejből álló ismerősökkel, akkor ez az élmény nem tűnik túl valószerűnek, legalábbis nagyon messze áll attól, mintha szemtől szembe, személyesen társalognánk.

Virtuális valóság

És itt jön képbe a virtuális valóság (virtual reality, VR). A Ready Player One-ban ezek a beszélgetések mind a vizuális környezet grafikai megvalósítását tekintve, mind a legtöbb érzékünk szempontjából abszolút valóságosnak tűnnek: a szereplők úgy érzik, hogy avatárjuk (azaz játékbéli karakterük) valóban ott ül a másik mellett, a beszélgetést valóban úgy hallják, mintha megtörténne és valóban ki tudnak menni a (virtuális) ajtón, ha nagyon összevitatkoznak a másikkal.

A regénybéli virtuális világ olyannyira teljes életélményt ad, hogy lehetőség van például a szereplőknek a valódi gimnázium helyett a virtuálisba járni. Itt ugyanúgy tanulni kell, csak éppen bejárni nem: elég otthonról (vagy bárhonnan) rácsatlakozni iskolaidőben a hálózatra, és máris a virtuális iskola folyosóján találja magát az ember (avatárja), és be kell mennie a terembe, amikor becsöngetnek, és kezdődik az óra. Amit ugyanúgy végig kell ülni, sőt a rendszer a hús-vér alapokon nyugvó tanórákhoz képest még profibb is: jelzi a tanár(avatár)nak, ha valamelyik diák óra közben máshova figyel és letiltja, hogy matekóra alatt játékot is lehessen futtatni a gépen. Ha pedig a szobánkban ülve feltesszük a kezünket, akkor a virtuális világban is jelentkezést látnak a többiek.

Oculus Rift

Új világ, új élet

A regényben az OASIS egyik legnagyobb ajándéka az anonimitás. Ez nem teljes név- és személytelenséget jelent, csupán azt, hogy a felhasználó újjászülethet a virtuális világban. Új nevet választhat magának, illetve új életet, akár úgy is viselkedhet, ahogy az offline életben valamiért sosem volt, vagy már nincs lehetősége.

A Facebook és a webes szolgáltatások jelen formájára értelmezve ez nagyjából úgy fordítható le, hogy az “új, online világban” aki például több lájkot kap, az időnként többnek tűnhet annál, akit “semmire nem értékelnek” ismerősei. A Ready Player One-ban felfestett, fejlettebb rendszer viszont már jóval komplexebb és valódi értékeket tükrözőbb: nem az számít virtuális jófejnek, aki cukicicás képeket oszt meg, hanem az, aki az új, virtuális világban letesz valamit az asztalra. Például az ottani műveltségi játékokban vagy éppen a virtuális iskolában okosabban teljesít. Már csak ebből a két példából is látszik, hogy ez egy kicsit visszatérés az eredeti értékekhez. (Sőt, mivel a virtuális világban a szereplők csak a saját maguk által kitalált megjelenésű avatárral vannak jelen, bizonyos szempontból igazabb is lehet mondjuk egy olyan érzelmi viszony, melynek nem a másik szimpatikus megjelenése ad alapot, hanem kizárólag a személyisége és belső értékei vannak jelen.)

Szergej Orlovszkij

A pakliban persze veszélyes lapok is vannak: többek szerint a VR egyfajta kábítószer lehet, amiben könnyebb jobban éreznie magát az embernek, mint az offline életben. A veszély következő fokozata az lehet, amikor elmosódnak a határok: grafikailag lehetetlen, és minden más szempontból is nehéz lesz majd megkülönböztetni, hogy melyik valóság melyik.

Mi kell ehhez?

Konzol, a bőrérzékleteket szimuláló haptikus kesztyű (netán a teljesebb élményhez egy ugyanilyen ruha) és egy vizor – lényegében ennyi az alapszett, ennyivel már megfelelően valószerűen érezhetjük magunkat egy virtuális világban. A konzol azt a gépet jelenti, amivel felcsatlakozunk a speciális hálózatra. A haptikus ruházat azt a cél szolgálja, hogy ha mondjuk kezet fogunk valakivel virtuálisan, akkor valóban úgy érezzük, mintha éppen megtörténne. A vizor pedig másnéven a már emlegetett virtuálisvalóság-szemüveg: ez biztosítja, hogy élethű grafika segítségével tényleg megélhessük a virtuális világot, amelyikben ráadásul ha jobbra fordítjuk az igazi fejünket, akkor az avatárunk is jobbra forduljon – éppen annyira, mint amennyire azt a való világban tettük. Nos, egy ilyen szemüveget fejlesztő céget vásárolt meg a Facebook.

És hogy mit lehet egy ilyen VR szettel elérni, azt remekül szemlélteti az alábbi videó.

Hamarabb, mint gondolnánk

A mostani facebookos felvásárlás nem azt jelenti, hogy holnaptól a fent vázolt dolog valósággá válik. Azt viszont jelenti, hogy a Facebook a virtuális világban látja a jövőt. Ahogy a felvásárlás kapcsán Mark Zuckerberg fogalmazott: képzeljük el, hogy nem csak egy-egy pillanatot oszthatunk meg az életünkből barátainkkal, hanem teljes tapasztalatokat, kalandokat. A Facebook alapítója szerint a jövő hamarabb eljön, mint bárki gondolná, az Oculus technológiájára építve pedig hamarosan egy újfajta világban találhatjuk magunkat.

Aki már most kíváncsi erre a világra, annak a fenti videó megtekintésén túl a Ready Player One elolvasását ajánljuk. Persze biztosan nem pont olyan lesz, de az akciójeleneteket és a néhol kissé túlcukrozott szerelmi szálat leszámítva hangulati ízelítőnek megteszi a könyv. Amit ha nem olvas el valaki, tulajdonképpen nem marad le semmiről. Gyanúnk szerint 20-30 év múlva akkor is találkozni fog vele. A vizorjában.

Ha kíváncsi a fejleményekre, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.