Walter Reed egy metodista lelkész ötödik gyermekeként született 1851. szeptember 13-án a Virginia állambeli Belroi-ban. Orvosi diplomáját a Virginiai Egyetem történetében legfiatalabban, beiratkozása után két évvel és még tizennyolcadik születésnapja előtt szerezte meg. Ezután New Yorkba költözött, ahol egy évvel később, 1870-ben a Bellevue kórház orvosi fakultásán megszerezte második orvosi diplomáját. A gyakornoki éveket követően orvosként praktizált, de idegenkedett a nagyvárosi élettől, s 1875-ben a szakmai lehetőségek és az anyagi biztonság reményében csatlakozott a hadsereg egészségügyi szolgálatához. Egy évvel később, 1876-ban megnősült, házasságából két gyermeke született, feleségével később örökbe fogadtak és felneveltek egy őslakos indián lányt is.

Reed állomáshelyei a következő másfél évtizedben szinte évente változtak, számos őslakos törzs orvosi ellátásáért is ő felelt. Munkája során hamar felismerte, hogy az e közösségeket sújtó járványok oka leggyakrabban az elégtelen higiéniás viszonyokban keresendő. 1889-ben engedélyt kapott, hogy a baltimore-i Johns Hopkins Kórházban dolgozzon, mellette pedig patológiát és bakteriológiát hallgasson. 1893-ban rábízták a hadsereg újonnan alakult washingtoni egyetemének bakteriológia tanszékét, ahol különféle kutatási programokat indított el.

1896-ban bebizonyította, hogy a főváros folyója, a Potomac mellett állomásozó katonák közt tapasztalt sárgaláz megbetegedések eredete nem a folyóból nyert ivóvízhez, sokkal inkább egy környékbeli mocsaras erdőhöz köthetők, a betegség tényleges okára azonban ekkor még nem jött rá. Amikor az 1898 áprilisában kirobbant spanyol-amerikai háború kubai hadszínterén hastífusz-járvány tört ki a katonai táborokban, Reedet bízták meg annak kivizsgálásával. Kollégáival csakhamar kimutatta, hogy a járvány kirobbanásáért, a fertőzések terjesztéséért a fekáliával, étellel és ivóvízzel egyaránt érintkező legyek tehetők felelőssé.

Kubában hamarosan felbukkant a sárgaláz is, amiben ezrek betegedtek meg, és több ember halálát okozta, mint a harci cselekmények.

Egy anekdota szerint a közkedvelt rumos-citrusos Daiquiri koktél megalkotása is ehhez a járványhoz kapcsolódik: a háború alatt, a sárgaláz elleni védőitalnak szánva keverte ki a Santiago de Cuba melletti Daiquirí nevű vasérc bányában dolgozó Jenning Stockton Cox amerikai bányamérnök.

A főemlősök között terjedő betegség vélhetőleg afrikai eredetű és a rabszolga-kereskedelem révén került az Újvilágba. Az első dokumentált, tömeges megbetegedések a mexikói Yucatán-félszigeten és Havannában történtek 1648-ban, majd 1793 nyarán több ezer ember kapta el Philadelphiában, az Egyesült Államok akkori fővárosában. A fertőzöttek bőre a májgyulladás miatt besárgult (innen a betegség neve), hasfájástól, magas láztól, hidegrázástól szenvedtek, sokan pedig véreset hánytak. „Sárgaláznak hívják, de az orvosok számára teljesen ismeretlen a kór” – írta Thomas Jefferson, az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, későbbi elnöke. A közbeszédben a fertőzöttek karanténja fölé húzott sárga zászlóra utalva „Yellow Jack” néven emlegetett betegségről sokáig szinte semmit nem tudtak, csak azt, hogy súlyosabb formája esetén magas a halálozási arány.

A hadsereg 1900-ban megbízta Reedet: térjen vissza Kubába és tanulmányozza a járványt. Akkoriban sokan úgy gondolták, a sárgaláz passzív módon, a betegségben szenvedők testnedveitől szennyezett tárgyakkal – ágyneművel, ruházattal – érintkezve terjed. Ezzel szemben Carlos Juan Finlay, egy havannai orvos és epidemológus rovarcsípésekhez kötötte a megbetegedéseket, de ezt nem sikerült bizonyítania. Feltevését ugyanakkor erősítette egy Havannához közeli börtönben történt haláleset, ahol a kilenc összezárt rabból mindössze egy vesztette életét sárgalázban, a többiek nem kapták el betegséget, ami kizárta, hogy a kór puszta érintkezéssel terjedne.

Reed elfogadta Finlay feltevését, miszerint a fertőzést egy ottani moszkitófajta terjeszti, s engedélyt kapott hogy önkéntesek bevonásával folytasson kísérleteket. Gondos válogatás (a betegségen már átesettek nem jöhettek számításba) és előzetes elkülönítés után mintegy száz embert fertőztek meg olyan moszkitókkal, amelyeket előzőleg a betegek vérével tápláltak. Az így átvitt sárgaláz következtében többen meghaltak, köztük volt Reed barátja, az orvos Jesse William Lazear is. A vektor – a fertőző ágens hordozó –, vagyis a szúnyog szerepe bizonyítást nyert, a környező mocsaras területek átalakításával, a szúnyogok élőhelyének felszámolásával három hónap alatt megszüntették a járványt.

Rájöttek a tudósok, miért csípnek meg valakit jobban a szúnyok, és másokat miért nem

Az amerikai kutatók „körmérkőzéseken" versenyeztették a különböző illatokat, hogy kiderüljön, melyik vonzza a leginkább a szúnyogokat.

A sárgaláz kórokozója, amelyet az amerikai hadsereg kutatóintézetében Reed vezetésével izoláltak, a történelem első azonosított humánvírusa lett. Nyilatkozataiban, publikációiban az amerikai tudós rendszeresen hivatkozott Finlay eredményeire, akinek vitathatatlan érdemei fűződtek a felfedezéshez. Csak később, 1937-ben sikerült a dél-afrikai Max Theilernek a sárgaláz elleni vakcina kifejlesztése, kutatásáért 1951-ben elnyerte az orvosi Nobel-díjat.

Walter Reed perforált vakbélgyulladás következtében fellépő hashártyagyulladásban hunyt el 1902. november 22-én, ötvenkét évesen. Nevét számtalan intézmény és elismerés őrzi, róla nevezték el az amerikai fegyveres erők egészségügyi központját is.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.