Meg sem próbálom takargatni elfogultságomat.

Miközben nem olyan rég még az összes állami vezető és képernyőre engedett melltartó-betét a vízilabdások fényében óhajtott fürdeni, aközben nem tud elindulni a Bajnokok Ligájában a magyar bajnok, az elmúlt időszak kimagaslóan legsikeresebb csapata, a Vasas.

Még ebbe is bele lehetne nyugodni. Elfogadni, hogy ennyit ér a sportág, amelyet csak néhány, többnyire balkáni országban űznek magas színvonalon, hogy ennyit tudott tenni népszerűsítéséért a teljesen idióta nemzetközi, és a diplomáciai érzékét tekintve a Külügyminisztériummal, rugalmasságát illetően meg Hoffmann Rózsával vetekedő magyar szövetség.

Csakhogy.

Tudják, mi a neve annak a klubnak, amelyik annak ellenére, hogy semmiféle szerepet nem játszott a magyar póló legutóbbi aranykorában, sorra igazolja az olimpiai bajnokokat, és legutóbb bejelentkezett a Földkerekség egyik legjobb játékosáért, Madaras Norbertért? Nos, ezt az egyesületet Szolnoki Dózsa - Közgépnek hívják. (A támogatók közt föllelhető még a Szerencsejáték Zrt., Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata, meg a szolnoki Víz- és Csatornázási Művek.)

Nem csoda, hogy a rémegyszerű vasasos drukker most azért károg, hogy miért nem lehetett egy derék fideszest az angyalföldi klub elnökének megnyerni. És amikor már az összes helyhatóság, sportklub, gyárüzem és kultúrpalota élén egy kipróbált káder áll, és Gizike a Tervtanács egyik íróasztala mögött éppen azon izzad, hogy milyen szempontok szerint ossza el a rendelkezésre álló – és folyamatosan szűkülő – forrásokat, akkor se fog leesni a simplicityt megtestesítő szurkolónak, hogy az egészet talán a piacra kellett volna bízni.

Akkor se fog föltűnni, hogy az érvényesüléshez nem a pályán, páston, rekortánon, tatamin elért eredmény vezet, hanem, hogy a patrónus hogyan fekszik a Központi Bizottságban. Ez minden értelmes ember számára nyilvánvalóan megöli versenyt, egyre kisebb erőbedobásra kényszeríti, tehát egyre rosszabb teljesítményre sarkalja a versengőket, rontja az ország egészének teljesítőképességét, de ösztönzi a bundát, a politikai megfontolásból lebeszélt eredményeket.

A közönség mégis ezt vágyja, sőt követeli.

Megközelítem máshonnan.

Amikor Azerbajdzsán éppen röhögve rázta át a magyar diplomáciát, Jerevánban magyar zászlót égettek, Washington elhűlve magyarázatot követelt, Moszkva rosszallóan hallgatott, azon a napon a miniszterelnök a következő fotót tartotta célszerűnek megosztani Facebook-oldalán:

Végül is mindegy, hogy világszerte hülyének néznek minket, hogy omlik a gazdaság, menekül mindenki, amerre lát, a lényeg, hogy mit játszik a Videoton.

Ez nem rosszhiszemű belemagyarázás, az elvi alapvetést maga a kormányfő fektette le a nyár közepén. A saját futball-akadémiája honlapjának adott interjúban Orbán Viktor azon túl, hogy hitet tett az utánpótlásképzésnek csúfolt gyerekkereskedelem mellett, zagyvált valamit a stadionrekonstrukciókról, olyanokat mondott, hogy „Anglia azért tud a Premier League szintjén maradni, mert bohókás milliárdosok a világ másik felén megtermelt milliárdjaikat rövid távú gazdasági megfontolás nélkül öntik bele az angol futballba”, ellenben Magyarországgal – ezt már nem tette hozzá –, ahol bohókás milliárdosok a néptől elszedett milliárdjaikat öntik a futballba. A legkülönösebb – más által is észrevételezett – kijelentés viszont így hangzott: „Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt. Ez nem összeesküvés-elmélet. A kommunista vezetés ’56 után általában veszélyesnek ítélt mindent, ami nemzeti összetartozást és – mint 56-ban – közös cselekvést eredményezett. Ezeket tudatosan szétbontották, sőt szétbombázták a szellemi élettől a csapatsportokon keresztül a politika világáig. Tehát itt példátlan, központilag irányított ellenszélben kellett volna futballeredményt elérni”.

Öööööö.

Jó, most nem kezdem részletezni, amit még a belpolitikai rovatvezetőnk is tud, pedig ő megrögzött Videoton-szurkoló, hogy Magyarország éppen a kommunizmus idején érte el legnagyobb futballsikereit, csak nem értem Orbánt. Miért kell ezt az azonnal cáfolható, erőltetett antikommunizmus idekeverni?  Nálunk pártállástól függetlenül – a Vasast például egy szoci képviselő, bizonyos Katona Béla (áldassék a neve!) állította bele a betonba – az összes politikus legitimációként és a szabadságért és jólétért cserébe adott élménypótlékként tekint a sportra, különösen a focira. Mint a kommunisták.

A közvélemény pedig ezt helyesli, és Orbánnal ellentétben követendő példaként emlékszik a rendszerváltás előtti időszakra. Pedig a szocializmus évtizedeiben a labdarúgás folyamatosan hanyatlott, csak igen magas szintről kezdett hanyatlani. Rákosiék egy regnálásuk ELŐTT focizni kezdő generációt használtak föl saját dicsőségük fényesítésére. A hatvanas évek káprázatos csapatai – benne a valaha volt legjobb Vasassal, és a vasasosok főszereplésével Brazíliát ronggyá verő ’66-os válogatottal – már elmaradtak az ötvenes évek legendái mögött, a hetvenes évek szintén jó kis együttesei pedig mögöttük, és az utolsó jegyzet válogatottunk, az 1986-os világbajnokságra kijutó garnitúra már a megelőző évtized szintjét sem érte el. Elég egyértelmű pályaív. Ennek ellenére öntik a közpénzt a futballba, és terelik oda az államilag befolyásolható vállalatokat.

Van egy rossz hírem: fölöslegesen.

Még ezen a rendszeren belül is a legrosszabb megoldást sikerült megtalálni. Szeretném, ha jól értenének, nem célom szítani a főváros–vidék ellentétet, de az egykori nagy csapatok nem azért domináltak, mert Pesten volt a székhelyük, hanem mert országos hatókörük volt/van. A Nemzeti Együttműködés viszont 100-150 ezres városok klubjaiban leli meg a siker letéteményeseit, ami annyiban érthető, hogy visszaesés idején a vidéki fellegvárak tudják valamennyire megőrizni szurkolóikat, helyi támogatóikat, hiszen pusztán a lokálpatriotizmus kiterel a stadionba pár ezer embert, és könnyebb sírni az önkormányzatnak, hogy adjon pénzt. Ugyanez a folyamat játszódott le Romániában, Bulgáriában és több más volt szocialista országban is. Azonban ennek a modellnek a növekedése is behatárolt. A Videotonért soha nem fognak tömegek lelkesedni Békéscsabán és Szombathelyen, egész egyszerűen nincs annyi akkumulálható erőforrás, belépőjegyet, sapkát, sálat, posztert vásárló fogyasztó, amelyik ezt a beruházást rentábilissá teszi.

Fáj nekem leírni, de ezzel szemben a Fradi hívei megtalálhatók Mátészalkától Mohácsig (ami persze nem jogosítja föl a zöld-fehéreket arra, hogy, hipp-hopp, eltüntessék a közműtartozásukat, és hogy kapjanak stadiont húszmilliárdért), ha valódi verseny volna, akkor nyilvánvalóan ők érnék el a legjobb eredményeket. Most viszont egy eleve teljesítménydeficites szisztémát tartunk fönn, és annak kéne örülni, hogy a magyar állam által százmilliárdokért visszavásárolt MOL által főszponzorált, és a miniszterelnök által pátyolgatott fehérvári klub versenyképes alsó-középkategóriás külföldi csapatokkal. Erre megy el, ki tudja mennyi, másra is igénybe vehető erőfeszítés.

Eközben a nemzetközi élmezőnyhöz tartozó Vasas vízilabdázóinál az okoz gondot, hogy kivonult a magyar sportfinanszírozásból egy osztrák(!) biztosító, amelyik eddig kemény ötvenmillióval (!!) dotálta a szakosztályt, s hogy az nem omlik teljesen össze, az annak köszönhető, hogy a másik támogató még maradt, amelyik történetesen izraeli. Ennyit arról, hogy kik látják jobban a magyar kitörési lehetőségeket, a tényleges sikert, a nemzeti tőke (bruhaha) és a magyar állam illetékesei, vagy a galád külföldiek, ám a végleg eljobbikosodó sport-közvéleményt ez föltehetőleg nem fogja meghatni.

Édes népem hülye vagy.