Németh Zsolt külügyi államtitkár a budapesti Emberi Jógi Fórumon kifejezetten szép beszédben fejtette ki, hogy: „a mai magyar középkorúak és idősek nemcsak történelemkönyvekből ismerték meg az elnyomást, a jogsértéseket, hanem a saját bőrükön tapasztalták meg gyerekként, fiatalként”.

Na, már most a beszéd üdvözlésre méltó állítása szerint a kormány erkölcsi és politikai kötelességének érzi, hogy szembenézzen a múltbeli jogsértésekkel. Ez valóban öröm, innen már csak egy lépés, hogy a jelenben is körülnézzen. Némi halvány egység végül is remélhető cselekedetek és gondolatok között.

A teljesség igénye nélkül koncentráljunk csak azokra a kormányokon átnyúló, folyamatos, állami, hatósági jogsértésekre, amelyeknek áldozatai:

• azok a fogyatékkal élők, törvénytelenül gondnokság alá helyezettek, akiknek visszatérően sérülnek a jogaik;
• a hazánkba menedékkérőként érkező, majd jogtalanul fogva tartott külföldiek, illetőleg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal rendes praxisa szerint törvénytelen módon, nemzetközi egyezményeket sértve kiutasítottak, kitoloncoltak,
• a büntetés--végrehajtási intézményekben jogtipró bánásmódot, körülményeket elszenvedők;
• a hatósági agressziót – rendőrök pofonait, bévések gumibotozásait, fegyveres biztonsági szolgálatosok ütlegeléseit – elszenvedők:

Igencsak örvendetesnek találnák, ha a kormány a jelen hatóságainak emberi jogi jogsértéseivel is kötelességének érezné „morális és politikai megfontolásokból” a szembenézést. Miképpen az sem volna káros, ha nem az erő, az agresszió sütne rendre a kormányzati kommunikációból, hanem az empatikus, a pozitív emberi jogi attitűd iránti elkötelezettség hatná át cselekedeteikben és szövegeikben a közvetíteni kívánt mintát.

Nyilván Németh Zsoltnak is ott van a fejében Jefferson bon mot-ja: „az a kormány, amelyik elég nagy ahhoz, hogy mindent megadjon, amire szükségetek van, elég erős ahhoz, hogy mindent elvegyen, amitek van". A Fidesz-kormány elég erős ahhoz e percben, hogy kedve szerint közelítse meg ezt az állítást. Korrigálni sose késő, több mint menő lenne, ha húsz év után mondjuk mindazok, akiket hazájában üldöznek, illetve megalapozottan tart attól, hogy hazatérése esetén üldöznék, és hazájában az állam nem akar, vagy nem tud védelmet biztosítani a számára, itthon méltányos, tisztességes körülményekre, jogi eljárásra számíthatna. Nem egyre sanyarúbb körülmények, megaláztatások, törvénysértések képében ismerné meg az Európai Uniót valamilyen határ menti magyar börtönszerű intézményben.

Hambalon Pe egy novellájában a férj rettentő átéléssel, empátiával beszél a feleségének arról, hogy milyen átkozott volt a nagyapja: rendre verte feleségét, a nagymamát. Arról is megrendítően beszél a történet hőse hitvesének, mennyire szívszorító belegondolni a nagymama megalázott, örömtelen életébe. Egyébként meg: folyamatosan ignorálja felesége igényeit, érzéketlen, befelé forduló vadhülyeként él mellette. Éppen csak nem veri. Hanem, ahogy múlnak az évek, egyre frusztráltabbá teszi, hogy kedves témáját a nagypapa bűneit nője mind kedélytelenebbül hallgatja.

Jó persze, ha szép szavakat hallani, csak a mindennapi hatósági jogsértések, azok társadalmi kölcsönhatásai, összefüggései tükrében inkább irritálóak.

Bár Platón szerint senki sem kormányoz jól, aki kormányozni akar, azért a számos unortodox ötletet a kormány kiegészíthetné azzal az itthon kifejezetten unortodoxnak számító újítással, hogy a legelesettebbekkel az államgépezet munkatársai jogkövető módon, méltányosan, emberien járnak el.

Sose lehet tudni, mi hoz a konyhára. Nem beszélve a spirituális értékekről, amelyek a miniszterelnökhöz közel állnak, s amelyeket szintén erősíthet némi emberség, törvényesség.