A szabadságharcnak nevezett körkörös szájbaranta eddig is szinte minden fronton totális vesztésre állt. Összebalhéztunk jóformán mindegyik közvetlen szomszédunkkal, sőt ezek után tán a lengyel importtüntetők is azt mondják: ide se jövünk többet. Magunkra haragítottuk az izraeliek és az örmények meg a FIFA mellett Amerikát, az Uniót. Nyugatról csak leminősítés, ultimátum jön. A mesés napkeletről meg valahogy az istennek se dőlnek a milliárd-hegyek, s a növekedési és foglalkoztatási mutatók sem javulnak hibahatár fölött, a forintról jobb nem is beszélni. Csak megszorítás van dögivel, IMF nélkül is. Devizahitelesek, Ócsa? Csőd, tragédia és röhej. Önálló, idegen szempontoknak nem engedő katasztrófavédelem? Láttuk, tapasztaltuk az elmúlt héten. Egy, csak egy mutató maradt talpon a vidéken. Egy szám mind fölött. Az államadósság. De az is ledőlt. Tekintsünk el most attól, hogy már korábban is az államadósságmérő-készüléken (szakszóval: hubaméteren) röhögött mindenki, akinek még van kedve röhögni.

Tény, hogy ez a mutató volt, amelyre úgy-ahogy, ideig-óráig, de mégiscsak hivatkozhattak. Tudjuk persze, honnan, hogyan és miből finanszírozták ezt a csodálatos adósságcsökkentést. Az unokák és gyerekek nyugdíjának feléléséből, vadkeleti bandita módjára kivetett, hosszú távon fenntarthatatlan sarcolásból. A „minden hétre új adót” című képességfejlesztő társasjátékból. Ötletszerű, ész nélküli, koncepciótlan kiadásnyesegetésből a fűnyíróelv mentén. Ha nem lenne ilyen nagy a baj, akkor jót lehetne szórakozni azon, mikor Orbán kijelenti, hogy ő tartja a célt, és nem engedi, de nem ám, a hiányt, az adósságot, a deficitet elszaladni. Mert ez neki becsület és dicsőség dolga. Ezt úgy, olyan büszkén adja elő, mintha ő mindig is ezt szerette volna. De ez nem igaz. 2010 tavaszi győzelme után a Fidesz egy sokkal lazább, költekezőbb költségvetést akart magasabb hiánnyal. Ezt a költekezést, amely sok tekintetben a 2002–2009 közti felelőtlen szoclib gazdaságpolitika folytatása lett volna, az unió nem engedte. Tehát Orbán ezt a hiánycéltartást nem saját jószántából vállalta, erre ő kőkeményen rá lett kényszerítve.

Amitől dacossá vált, és az autokrácia kiépítése mellé felvett egy új prioritást. A gazdasági függetlenség rémvízióját, amely szoros összefüggésben van az első célkitűzéssel. Hogy ő teljesen egyedül, piaci alapon fogja visszaadni a kölcsönt. Baszd meg a fűnyíródat IMF, meg a pénzedet is. Nem kell.  Mert nemcsak dacról, hiúságról van itt szó. Orbán Viktor a joghoz – végül is arról szól a diplomája – valamennyire tényleg ért. És láttuk, mit csinált a jogállammal. A gazdasághoz viszont nem is ért, s legfőbb gazdasági stratégája Matolcsy György. Nyugat-képe, gazdaságértelmezése és globalizációfelfogása valahol a szocializmusból maradt emlékképei és Bogár László közgázokkultizmusa közt van félúton. Elhiszi, hogy a leminősítések mögött ortodox tőzsdecápáknak a különutas Magyarországot szabotáló manipulációja van. Elhitte, hogy megtámadták a Zországot. Akkor miért ne hinné el azt, hogy elég az adósságot visszafizetni, és akkor nemcsak az autokrácia, de az autarkia is megvalósítható? De a lelke mélyén bizonyára ő is sejti, hogy ez lehetetlen. Hogy csak az IMF és az unió, illetve a Putyin pincsijévé, pekingi palotakutyává válás, a nyugati vagy keleti függés között választhatunk.  Hogy a legsikeresebb adósságcsökkentőt, alig több mint fél évvel a tartozás visszafizetése után saját népe űzte el, saját hadserege lőtte szitává. Csak hát már nincs visszaút. Ciki volna belátni.

Ha tényleg sikerült volna, akkor se történne semmi. Egy ország ezer szállal kötődik a világhoz, ami bizony függőség. Kötődünk egymáshoz, interdependencia, tessék felírni a simplicity mellé. A „tuggyuk a piacró’ finacírozni” ostoba dicsekvése mögött ugyanúgy kölcsön van. Adósság. Hitel. Függőség. Durvább, mint az IMF. A piaci hitel neve egy kiszolgáltatott, bizonytalan, hitelképtelennek minősített embernél: uzsora. Az országnál is az. Csak elegánsabban, kockázati felárnak hívják. A népnek ettől nem könnyebb, csak a rezsimnek. Tudjuk finanszírozni a nép pénzén, hogyne. Ezért van mindez, a lassan tényleg uzsoraszintű különbözet ráfizetése, az egész önálló adósságcsökkentésnek nevezett téboly. Hogy nyugodtan csinálhassanak költségvetéssel, bankrendszerrel, valutatartalékkal, az egész országgal, amihez csak kedvük van. Az adósság elleni szabadságharc akkor is az ország tönkremenetelével járt volna, ha megnyerik. De elbukták.