Kéne valamit írni Kósa Lajos tegnapi rohamáról. Csak, hogy itt se maradjanak említetlenül a Hajdúság Comeniusának ünnepélyesen kifejtett pedagógiai alapelvei.

De nincs kedvem hozzá.

Amúgy is tök máshol járnak a gondolataim. Valakinél, aki alig néhány éve van csak velem, azóta is élményeim legfőbb forrását jelenti, de máris beszippantotta egy tőlem idegen üzem, amely nekem tizenkét hosszú évemet tette tönkre.

Ahol hajszolt pedagógusok gondjaira van bízva, egy olyan rendszerben, melynek számos elemét huszonöt éve ki kellett volna hajítani a francba, mert képtelen fölvenni a versenyt a kicsik figyelméért és szabadidejéért versengő ezernyi új dologgal. Ahol a valóságtól és mindenféle örömöktől távolálló újfontoskák diktátumai között kell megfelelnie a hirtelen rászakadó elvárásoknak, rugalmatlan szabályoknak, léteznie egy mások által rákényszerített teljes időbeosztásban, ahol nem tudom, hogy jut-e energia figyelni nemcsak a teljesítményére, de a mosolyára is.

Így aztán elképzelhető, hogy minden, ami benne bájos, cserfes, szertelen egyszerre csak fegyelmezési problémává válik. Ilyesmik járnak a fejemben, miközben most egy távolodó sorban még vigasztalóan visszapillant valaki, aki nem a társadalom egysége, későbbi hasznos tagja, nem a jövő záloga, hanem a gyermekem.

Éppen ezért nekem most nincs mit mondanom Kósa Lajos „a jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek” böfögéséről. Legföljebb annyit, hogy téged légkalapáccsal.

Hacsak nem úgy.

(A félreértések elkerülése érdekében és a későbbi magyarázkodásra adott választ megelőzendő: pontosan ugyanez a véleményem, ha Kósa Lajos mindezt átvitt értelemben mondta, és nem a fizikai erőszakra, hanem egyéb pressziókra vagy a „teher alatt nő a pálma” rémséges, gyerekellenes fölfogására utalt.)