Azt mondja a Rétvári Bence, a KDNP nevű pártcsíra alelnöke (igen, ha el tetszett volna felejteni, a kormánypártnak van egy ilyen nevű kifizetőhelye is, ennek köszönhetjük egyebek mellett Hoffmann Rózsát, a szalonkavadászat engedélyeztetésére irányuló kampányt és a családon belüli erőszak nevének megváltoztatását), hogy „a KDNP elvárja az MSZP azonnali intézkedését: saját alapítványának magánlevéltára több mint egyéves akadályozás után hajtsa végre a hatályos törvényeket, s adja át az elmúlt rendszer általa őrzött jelentős mennyiségű iratait a közlevéltáraknak. Ha ez nem történik meg, akkor ez nyílt beismerése annak, hogy a MSZP-nek és politikusainak rejtegetnivalója van az állampárti időszakkal kapcsolatban.” Így jelent meg az MTI közleményében vasárnap délelőtt, amúgy miseidőben.

Rétvári szövege alapján az ember előtt felsejlenek az MSZP Hittani Kongregációjának rettentő, salétromos pincéi, ahol nyikorgó vasajtók mögött jelentős mennyiségű halmokban állnak az állampárti múlt rejtegetnivalói; köztük lidérces Kékszakállú hercegként imbolyognak pisla mécseseikkel a levéltárosok, kezükben cifra, avétos kulcsaikat zörgetve, hogy elgardírozzák a kutató-Juditokat a szocialista szellem titokban mindmáig üzemelő szellemvasútján: „Hatalmas, kerek, gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban; négy még szemben, kettő már egészen jobboldalt. Különben sem ablak, se dísz. A csarnok üres, sötét, rideg, sziklabarlanghoz hasonlatos. Mikor a függöny szétválik, teljes sötétség van a színpadon, melyben a regös eltűnik” – áll Balázs Béla szövegkönyvében. Eltűnik, kérem. Ezek a szocik eltüntették a regöst. Is.

Sajnos el kell oszlatnom a romantikus félreértéseket. A Politikatörténeti Intézet levéltárában ezek az anyagok mindig is nyíltan kutathatóak voltak, és rengeteg kutató élt is ezzel a lehetőséggel (de nem, egyikük sem tévedt be soha a Hetedik Szobába, ahol az elveszett Frigyládát rejtegetik). Ezt amúgy a levéltári szakhatóság rendszeres vizsgálatai is igazolják. Az persze kétségtelen, hogy Rétvári úr például nem élt ezzel a kutatási lehetőséggel; viszont sokan mások mégis, amint a nagyszámú forráskiadás, dokumentumközlés és történetírói szakmunka is mutatja, amik ezeknek a levéltári anyagoknak az alapján megjelentek. Az itt elhelyezett anyagok kutathatóságát nem a Politikatörténeti Intézet, de még csak nem is az MSZP akadályozza, hanem az a mizéria, amit Rétvári úr és tisztelt feljebbvalói ezek körül az anyagok körül gerjeszteni szíveskedtek, több okból is.

Először is azért, hogy eltereljék a figyelmet arról: a Fidesz (jó, tudom, van ilyen is, hogy KDNP, ne tessék ennyire tülekedni!), khmm, hát mondjuk, nem igazán forszírozza az állampárti múlt gyanús kis zugainak megismerhetőségét. Ugye, ügynökakták. Kérem szépen, én egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mi lehet erre az oka, de hát így van, ez tény. Ezekből az anyagokból viszont, amelyekről most szó van, a szakszervezetek tagdíjlistáiból és a Nőszövetség újságkivágás-gyűjteményeiből vélhetőleg semmi eget rengető titokra nem fog fény derülni. Efelől megnyugodhatnának a Fidesz (tudom: és a KDNP) érintettjei. Viszont nagy rajcsúrt csapva lehet demonstrálni, hogy Pártkormányunk mennyire végtelenül elkötelezett a nyilvánosság, az átláthatóság és a múltfeltárás mellett.

Másodszor azért, hogy ismét eljátszhassák saját, már megszokott történelmi szomorújátékukat a bűnös diktatúrák egyneműségéről. Rétvári úr vasárnapi nyilatkozatában fel is sorolja szépen, hogy többek között mit tekint „az elmúlt rendszer” iratainak: „Itt őrzik többek között a magyar munkásmozgalom 1945 előtti legális és illegális mozgalmainak, a második világháborút követő demokratikus korszak pártjainak, a baloldali ifjúsági szervezeteknek, valamint az e mozgalmakhoz és szervezetekhez kötődő személyiségeknek az iratait – sorolta, hozzátéve: ez kezeli a magyarországi szakszervezeti mozgalom 1945 és 1989 között keletkezett dokumentumait is.” Vagyis ide tartozik például az 1945 előtti szociáldemokrata mozgalom összes irata, az antifasiszta ellenállás (igen, tudjuk: ez a mai rendszer úzusában már nemigen számít pozitívumnak). Csak finoman jelezném: az 1940-es évek első felében eléggé kevesen voltak Magyarországon, akiket a józan karriervágy és az érvényesülés lehetőségének felismerése sodort az antifasiszta mozgalomba, vagy éppen a baloldalra. Amennyiben Rétvári úr esetleg hiányzott volna a megfelelő történelemóráról – mert, teszem azt, mint az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség kis úttörője, éppen Horthy-szobrot avatott –, hadd közöljem vele: akkor éppen Magyarországon egy gyorsan fasizálódó, amúgy magát a kezdetektől büszkén „ellenforradalminak” nevező rendszer (jaj, majdnem diktatúrát írtam…) volt hatalmon. Nem a komcsik, Rétvári úr.

A harmadik, vélhetően legfontosabb ok a Politikatörténeti Intézet végső ellehetetlenítése. A Fidesz (igen, tudom, és van ez az izé… a KDNP is, ne tessék már annyira mocorogni meg köhécselni!) múltmunkájában zavaró minden tőle független történettudományi műhely, kiadó, kutatóhely. Amit tudott, már felszámolt, beolvasztott. Az egyetemi oktatás ellehetetlenítésével igyekszik az utánpótlást is einstandolni. Amit eddig nem tudott felszámolni vagy lenyúlni, azt ellehetetleníti. (A PTI épülete ráadásul a szakrálisan 1944-esnek álmodott Kossuth téren áll – ez külön kihívást jelen alighanem. Jól mutatna ott valami minisztérium vagy kormányhivatal, népes a rokonság.) A Pártkormány-Kormánypárt még arra is képes volt, hogy vésőt ragadva utólag az Alaptörvény gránitjába is belevésse a PTI ellehetetlenítését célzó, addig alkotmányellenes új levéltári törvény megfelelő passzusát. Igaz, ezzel nem mondtam sokat – eléggé képlékenynek bizonyult ez a gránit amúgy is.

Mindezt a nemes kormányharcot Rétvári úr előszeretettel titulálja „a diktatúra elleni küzdelemnek”. Ez végül is érthető. Éppen ő volt az, aki korábban (a Jobbiktól lenyúlva) ezt a „tolerancia diktatúrája” szlogent kezdte belenyomni a fideszes (igen, és KDNP-s is, nyugi már!) mainstream kommunikációba. Békeharc folyik itten a tolerancia diktatúrájával szemben, kéremszépen, dolgozó népünk demokratikus intoleranciát követel, amúgy kereszténydemokratikusan! Én mindenesetre emlékszem a történetre egy bizonyos ókori kultúrhéroszról, aki csupa olyanokat mondott, hogy innentől nem lesz ilyen „szemet szemért” izélgatás, legyünk már kicsinység toleránsabbak, felebarátaim, különben amúgy diktatórikusan mindenkit elhajtok innen a templomból a büdös nagy sivatagba, aztán zabáljatok sáskát meg mannát, és innentől nem kövezünk meg senkit (még akkor sem – figyeljünk csak! – ha azt mondja, hogy Jehova...!); szeressük egymást gyerekek, mert ha nem, az oltári nagy gáz. Na, ezt a kultúrhéroszt a sztori szerint persze hamarosan meg is feszítették az akkori rétváribencék, nehogy már, mondták, az értékeinket meg a hagyományainkat így sárba tiporják, kérem, hogy már kövezni se lehessen meg olajbafőzni se, tiszta diktatórikusak ezek a hülye toleráns libsihippik itten. Van nekünk múltunk, és büszkék is vagyunk rá!