Az elhúzódó orosz-csecsen gerillaháború idején terjedt az információ, miszerint az oroszok régóta lezárhatnák a konfliktust, de nem teszik, mert jól jön nekik a háborús helyzet az államilag támogatott csempészet miatt. Nem lévén a nemzetközi konfliktusok szakértője, nem tudom, mi volt igaz ebből a megállapításból – valószínű persze, hogy ennél jóval bonyolultabb volt a helyzet. Az analógia viszont tökéletesen áll a magyarországi viszonyokra: a kormány állandó háborús helyzetet tart fent azért, hogy zavartalanul folytathassa politikai-hatalmi üzelmeit.

Szerencsések vagyunk persze abban a tekintetben, hogy nálunk nem kell vérnek folynia: a háború elsősorban anyagi érdekek mentén folyik, eszköze pedig nem a fegyverropogás, hanem a jogszabályalkotás, a zsarolás és a megfélemlítés. Csak e hét hétfőn benyújtásra került a független médiát kivégző reklámadó tervezete, kormányzati támadást intéztek a Magyarországon valószínűleg messze legátláthatóbban működő civil szektor és a Norvég Civil Alap ellen, majd kirúgták az Origo főszerkesztőjét, mert lapja lehozott egy Lázár Jánosra nézve kínos cikket. Ilyen egy nap a NER-ben, és bármelyik nap lehet ilyen. A lézerblokkolós, tízmilliós költségtérítést felvevő, kétmilliós hotelszámlát gyártó, majd ellenértékét (szemrebbenés nélkül, zsebből) kifizető, trafikokat újraosztó, civileknek nekirontó Lázár János talán még Ugandában is megbukott volna, igaz, ott még neccesebb olyat mondani, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Magyarországon pedig a legnépszerűbb párt második embere.

Lázár azonban csak tünet, ő sem működik ugyanis független entitásként a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. A Miniszterelnökséget vezető államtitkárt a miniszterelnök vezeti, az ő állandó háborújának első katonája a fáradhatatlan Lázár. Hogy éppen nem Orbán Viktor írta alá a médiatörvényt, az Alaptörvény negyedik vagy huszonhetedik módosítását, a segélyplafonról szóló rendeletet, a hajléktalanok kriminalizálását – ez teljesen mindegy. Ebben az országban minden hatalom tőle ered. És ezt a hatalmat csak állandó háborús helyzettel, állandó ellenségképzéssel lehet fenntartani.

Ellenség az Európai Unió, amely az országban megvalósuló befektetések 97%-át fizeti. Ellenség az átláthatóságért, szegénység ellen, környezetvédelemért küzdő civil szektor. Ellenség a független média, még ha apolitikus is. Még akkor is, ha nem ellenzéki. Ellenség a hajléktalan, a munkanélküli, kimondva-kimondatlanul a cigány, a homoszexuális, a multinacionális tőke, de a hazai tőke is, ha nem kötődik a Fideszhez. Ne legyenek kétségeink: újabb ellenséget bármikor lehet találni. Lehetnek a pékek, akik nem adják elég olcsón a kenyeret a magyar népnek – pedig megérdemelné. Lehetnek a sportszergyárak, mert a három szoba, három gyerek és négy kerék (mintha ilyesmiről egyébként nem lenne szó ma Magyarországon) mellé jár a focicipő is! Bárki sorra kerülhet, csak a „nép” valódi ellenségei, a milliárdos felcsúti gázszerelő, és a még milliárdosabb építőipari vállalkozó nem. Na meg az, akinek ők a strómanjai.

A hallgatás, a különalkuk, a stratégiai megállapodások semmit nem érnek. Ki lehet húzni velük ideig-óráig, de egy idő után mindig lesz valaki, aki közelebb lesz a tűzhöz, mint mi; és akkor mi leszünk az új ellenség. Bármikor ránk foghatják, hogy nem vagyunk eléggé magyarok, hiába drukkolunk a magyar válogatottnak, élünk születésünk óta a hazánkban, hiába nem vagyunk (finoman fogalmazva sem) Gyurcsány hívei, és hiába tennénk meg mindent azért, hogy Magyarország jobb- és baloldaliaknak egyaránt jobb hely legyen.

Hiszen éppen ez a rendszer természete: az örök háború újabb és újabb ellenségeket igényel. Ha a harc megszűnik, a Fidesz rendszere a legitimitását veszti el. Ha a háború véget érne, Orbánnak válaszolnia kellene arra a kérdésre, hogy ha „Magyarország jobban teljesít”, miért fordult elő éhezés minden második családban.

Márpedig erre nem adható értelmes válasz.