szerző:
Szita László
Tetszett a cikk?

A miniszter vonattal járt, nem volt saját uszodája. Valahogy mégis boldogultak.

1992-ben három hónapot töltöttem a koppenhágai egyetemen a dán földjogi szabályozás megismerésére elnyert ösztöndíjjal. Ennek eredményét az akkor talán legszínvonalasabb magyar jogi folyóiratban megjelent cikkben foglaltam össze, de a dán példa semmiféle hatást nem gyakorolt a hazai jogalkotásra. Az 1994-ben elfogadott magyar földtörvény egészen más koncepció alapján született, más jogi megoldásokat alkalmazott. Ma már persze teljesen egyértelmű, hogy másként alakult volna a termőföldek tulajdonosi szerkezete, a falvak helyzete, általánosabb lenne a tulajdonos általi földhasználat, ha tanultunk volna a dánoktól.

Földviszonyainkra nem, rám viszont nagy hatással volt az 1992-es Dánia. Ez nem is csoda, hiszen nagyon érdekes időszakban voltam arrafelé; ott tartózkodásom alatt utasították el a maastrichti szerződést, majd néhány héttel később a nyaralásból összeszedett csapattal – a háborúzó Jugoszlávia kizárásával megnyílt lehetőséggel élve – megnyerték a foci EB-t, a döntőben legyőzve a „nagy szomszéd” Németországot, melynek gazdáitól és tőkéjétől jobban féltették a dán földeket, mint amennyire mi a külföldiektől a magyart.

Két dán egyetemi kolléga, H.H. professzor és P.M., akkor még fiatal oktató nemcsak a dán  szabályozásban segített eligazodni, de meghívtak az otthonukba, elvittek megnézni farmokat, a dán vidéket, és persze közben megismertem őket is, mentalitásukat, életszemléletüket.

Az egyik ilyen, a professzor kb. 20 éves Saabjával tett kiránduláson derült ki, hogy H.H. – aki korábban környezetvédelmi miniszter is volt – a szorosabb európai együttműködés, így a maastrichti szerződés feltétlen támogatója, míg a fiatal kolléga erős fenntartásait hangsúlyozta ezzel kapcsolatosan. Vitáik olyan tárgyszerűek, „elegánsak”, személyeskedéstől mentesek voltak, annyira nem érintették a kettőjük közti – a nagy kor- és pozícióbeli különbség ellenére fennálló – jó viszonyt, hogy az már ’92-ben is megdöbbentette a magyar szemlélőt.

Aztán egyszer délután H.H. elhívott a Tivoliba, a Koppenhága belvárosában levő híres vidámparkba. Séta közben az egyik padra mutatva mesélte, hogy miniszter korában gyakran ült ott. Meglepett kérdésemre, hogy miniszterként miért ücsörgött a Tivoliban, még meglepőbb választ kaptam: a minisztériumi munkaidő végén mindig volt egy kis ideje a vonata indulásáig, a Tivoli pedig pont útba esett az állomás felé. (Korábban már jártam H.H.-nak a főváros vonzáskörzetében levő, a család régi paraszti gazdaságában álló, egyszintes, szépen felújított, barátságos házában.)

Csodálkozásomra, hogy „miniszterként nem volt szolgálati kocsid”, finom kioktatásban részesültem: ”Természetesen volt, és azzal mentem például a reptérre a svéd miniszter elé, de a munkába járás nem ugyanez a kategória.”

Ezt a történetet családi, baráti körben már többször elmeséltem; így szemtelenedő gyermekeim – akik ’92-ben még csak tervben voltak – az elmúlt 10 évben már kaján mosollyal állítják le a közéletünkkel kapcsolatos morgolódásaimat: ”Tudjuk apa, Dániában bezzeg vonattal járt a miniszter.”

Mindez nem a volt miniszter 20 éves kocsija, szerény családi háza miatt jutott eszembe, és nem is azért, mert a dán minisztériumból ½ 5-kor, a munkaidő végén a miniszter és a tisztviselők is elindultak haza; ha jó idő volt, a buszmegállóban állva vagy egy padon ülve élvezték a napsütést, ha pedig esett, akkor az esernyő alatt megjegyezték, hogy „kellett már az eső a mezőgazdaságnak”.

Hanem azért, mert a legkisebb, kiskamasz gyerekünk – ismerve a dánok iránti rokonszenvemet – mesélt egy rádióban hallott felmérésről, amely szerint 1992 óta a dán a legboldogabb nép a világon. Majd a már jelzett vigyorral közölte, hogy az összefüggés nyilvánvaló, a dánok azóta boldogok, amióta ’92 nyarán megszabadultak tőlem.

A gyerekek gyakran rátapintanak a lényegre, de azt hiszem, most csak részben van igaza a kölyöknek.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!