„Ki kezdte?”

Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott a holokausztról, 2014 júniusában

Igen nagy visszhangot vált ki – még egy újabb budapesti Slutwalk-ot is, – a rendőrségi videoklip, melyben az alkotók a szexuális erőszak  áldozatait (ifjú hölgyeket) részben, ám hangsúlyosan felelősnek tüntetik fel a velük történtekért: ha, úgymond,  nem öltözködnek szexisen és nem isznak sokat, elkerülhetik a bajt. Ez persze így  butaság,  akkor is, ha egy tántorgásig betintázott kamaszlány tényleg könnyebb célpont, de még ez a része is bonyolultabb, úgyhogy e diskurzusban inkább hagyjuk. (Meg azt is, hogy a „leribancozott” nők részéről biztosan hatékony tiltakozás- e, ha kvázi leribancozzák önmagukat is; szerintem nem feltétlenül; akárha férfiak megszerveznék a „Hülye macsók menetét”  a bántó sztereotípiák ellen. Mindegy.)

Nyilván, a  klipet nem fogják használni ezek után semmilyen kampánycélra –  már Harrach Péternek sem tetszik, tehát kuka.

Amiben a felvonulóknak, és minden egyéb tiltakozónak igaza van: hiba lenne úgy tenni, mintha néhány nem túl árnyaltan gondolkozó „vidéki” rendőrke ügyetlen húzásáról lenne csak szó. A videó – nem is túl homályos –  tükre annak, ahogy az áldozatokról a társadalmunk gondolkodik. Persze, mert túl rövid volt a szoknyád, túl mély volt a dekoltázsod, sokat ittál/szívtál, és rá is hunyorítottál a csávóra,  nem is emlékszel, mi? Hát ez az. Felelősség, nyuszika. Felelősség. El odáig, hogy az elkövető lép az áldozat szerepébe: mit is tehetne? Egészséges fiatalember, duzzad a férfierőtől, cicik és popsik kavarognak a szeme előtt egész este, még a nyakába is lihegnek a kis cafkák tánc közben, aztán meg csodálkoznak, ha.

„Kihívja maga ellen a sorsot.” Ez a mondásunk vajon hol gyökerezik?

Nemcsak a kislány a parti utáni erőszakról, hanem, mint Ceglédi kolléga is  megállapította, e felfogás szerint az otthoni háziasszony is tehet róla, ha lekennek neki egy akkorát. Nem tudta befogni a száját, vagy éppen nem tudta kinyitni a száját. Kívánságaival szekálta a férjét, vagy épp ellenállt a férje kívánságainak. És tehet a kékre-zöldre vert gyerek;  „látod, ha szót fogadtál volna.” „Máskor ne húzd fel ennyire apádat.” Tehet az összerugdosott hajléktalan: „húzódott volna biztonságos helyre.”

Különben is, mindenki a maga sorsának kovácsa. Az utcán fekvő ember bizonyára részeg, minek iszik annyit. A sokadik elvonó után öngyilkos sztárt „nem tudom sajnálni, senki sem kötelezte, hogy drogozzon.” Az átvert devizahitelesek felelőtlenek voltak. A vastag hóesésben útra kelő honpolgárok szintúgy. A kis juttatásokkal megvesztegethető, nélkülöző „nyuggerek” is.  És persze, a kiirtott vagy megtizedelt kisebbség „kezdte az agressziót ”; tényleg szörnyű, hogy ez lett belőle, de azért „le kéne vonni a tanulságokat.”Mármint a kisebbségnek, persze.

A mi társadalmunkból nem veszett ki  szolidaritás, csak valahogy irányt téveszt folyton. Rendkívül szolidárisak bírunk lenni a mindenkori elkövetőkkel. Az agresszív férjjel, akinél elszakad a cérna, vagy a sokáig békésen tűrő kisebbséggel, akik egyszer csak nem bírják „azok” élősdi magatartását. De elképesztő szolidárisak tudunk lenni a rendszerrel is, amely kiveti magából az „élhetetleneket”.

Arról kéne oktatóvideót készíteni, hogy az áldozat mellett a helyünk. Mert bárki lehet áldozat. Bárki. Te is. És amikor összetört, megerőszakolt, éhes vagy véres vagy, vagy amikor fázol a kölyköddel az utcán, akkor bizony jól esne, ha helyes viselkedésről szóló traktátus helyett egyszerűen csak segítene valaki.