Egy hétig nem nyitottam meg a hírportálokat, de azért a vizelet elcsordogált idáig, azt nem tudtam elkerülni. Szigor lesz odahaza és akkor majd minden megoldódik, a drogos újságírók majd horgásznak és fociznak és futnak a Margitszigeten, ha jól értem.

Eszembe jutott egy iskolatársam az általánosból, akinek az anyja cigarettát dugott a szájába 12 évesen, hogy egy életre elvegye a gyermeke kedvét a dohányzástól, és ezzel természetesen sikeresen rá is szoktatta gyermekét a dohányzásra. Együtt pöfékeltünk a szünetekben.

Most itt ülök egy sziget sarkában egy bárpultnál, ahová esténként összegyűlnek a környéken élő külföldiek, mert a bár tulajdonosa a kitűnő gyümölcsleveken és a hideg sörökön kívül füvet is árul, és amint lemegy a nap, elkezdi tekergetni a cigiket és darabját 1400 forintért árulja a hippiknek. Igazán veszélyes egy társaság, annyi szent. Ülnek, bambulnak maguk elé, gyermeteg, unalmas és közhelyes eszmecseréket folytatnak, amelyek engem egyáltalán nem érdekelnek. De semmi közöm hozzá, hogy mit csinálnak magukkal, továbbá itt jegyezném meg, hogy bár ki nem állhatom a hippiket, még mindig szívesebben tartózkodom az ő társaságukban, mint hangoskodó, sutyerák focisták, kézilabdások, rögbisek vagy vízilabdások társaságában, akik a drog helyett a sportot, az ép testben vak sötétséget választották, mely életüket a szellem olyan, számunkra ismeretlen teljességébe vezette, amely legfeljebb a ráják, aranyhalak és baktériumok számára értelmezhető.

Én utálom a füvet, ehhez meg nekik nincs közük, nem is akarnak meggyőzni semmiről vagy rábeszélni arra, hogy máshogyan élvezzem az estéimet. Ugyanazok ülnek itt napnyugtától éjfélig és ugyanazt a közveszélyes tevékenységet folytatják. Szívnak. Van itt kanadai, brazil, német, és még egy izraeli is, akinek ráadásul iráni az apja, el is menekült a családja elől, amint tehette és itt szívja a füvet egész nap. A thai drogtörvények valamelyest szigorúbbak a magyarnál, de a tiltás mértéke és eredménye láthatóan ugyanaz. Semmi. Ha felbukkan egy rendőr, nyílik a pénztárca. Én emlékszem, hogy a falunkban, Borsodban tinédzserkorom vége felé jelent meg a fű, és a leglelkesebb fogyasztói éppen a fővárosba felkerült rendőrök voltak. Nagy összegben fogadnék bárkivel, hogy ma már a magyar rendőrség kötelékébe tartozók nagyobb része fogyasztott vagy fogyaszt rendszeresen marihuánát, ha mindezt bizonyítani tudnám, és ha rendelkezésemre állnának nagy összegek.

A drog elleni küzdelem reménytelen küzdelem, olyan mintha a szerelmet vagy a depressziót vagy az alkoholt akarnánk betiltani. Az emberek nem félnek a büntetéstől, éppen elég büntetés nekik a szerelem meg a depresszió meg az alkohol, amiket az úgynevezett élet elleni küzdelemhez hívnak segítségül. A fiatalokat legfeljebb azzal lehetne elriasztani a drogoktól, ha bizonyítékokkal tudnánk alátámasztani, hogy olyan kórosan csökkent szellemi képességűek lesznek tőle, mint Kocsis Máté, de higgyék el, van akit még az se riasztana el. Nem várhatom el Kocsis Mátétól, sem mástól, hogy gondolkodjon, ha erre képtelen, hiszen nem tehet róla szegény, de legfőbbképpen azért nem várhatom el tőle, mert semmi közöm ahhoz, hogy mit csinál. Lekötelezne hát, ha ő sem avatkozna bele az én magánéletembe.

És ha teheti, kérdezze meg nekem Kósa Lajostól, hogy a Stones játszotta-e a Brown Sugart Új-Zélandon.