„Az európai jobboldal (e sorok íróját is beleértve) a Csengetett, Mylord? világába vágyakozik, és úgy véli, ott még Mable vagy Henry is szívesen lenne.” Bayer Zsolt

Kedves Zsolt, ha már szinte dumcsizunk: ez egy igen pregnáns gondolat, és nagyon örülök, hogy végre valaki le merte írni. Én is azt vettem észre már régóta, hogy ha nem is az európai, de a provinciális jobboldalak folyvást visszavágynak valahova, ahol még a dolgok és az emberek „a helyükön” voltak. Ki az ókori Rómába, ki a középkori Róma fennhatósága alá, te ezek szerint a Csengetett Mylordba. (Az öreg, rövidlátó hangya pedig Pomázra.)

Egyben azt is észleltem, hogy ezek a visszavágyakozó arcok magukat minimum tekintetes úrként képzelik el abban a régi szép időben, és véletlenül sem rabszolgaként, zsellérként vagy proletárként, de lehetőleg nem is nőként, holott tudják jól, hogy olyanok a régi szép időkben is voltak, csak valamivel kevesebb esélyük és joguk volt az élethez, mint újabban. Emiatt mindig álságos ostobaságnak tekintettem ezt a nosztalgiát, vagy elnéző perceimben gyernőttek fantasy-klubjának.

Na de az már valami, hogy Mable vagy Henry is szívesen lennél. Ők ugyebár a ranglétra legalján állnak ebben a szép emlékű BBC-sorozatban, ami abban nyilvánul meg, hogy az rúg beléjük, alázza meg vagy pofozza fel őket, aki csak akarja. Valamint abban, hogy ezt a helyzetet ők eléggé megszenvedik.

Mindkét szereplő kifejezetten tragikus figura a vígjátékban. Kisemmizett emberek, akik előtt nincs perspektíva. Mégpedig azért, mert abban a világban a társadalmi mobilitást nem vezették még be, hanem egyenesen kommunista ármánynak tartották. A borjúsült felzabálása az urak dolga, a feketemosogatás pedig a szegényeké – így nézett ki, amikor még mindenkinek megvolt a helye. Nem nagyon fér bele szerintem az se, hogy sváb parasztok leszármazottai újságban osszák az észt.

Henry és Mabel utálja azt a világot. Különös dolog helyettük és a nevükben visszasírni. És valahogy a proletárköltők sem arról szoktak verselni, hogy de kurva jól érzik magukat, mert megvan a helyük a világban.

De vannak még tanulságok, ha már popkulturális korpuszok felett kalibrálgatjuk az iránytűnket. Például az egész sorozat arról szól, hogyan omlik össze ez a világ feltartóztathatatlanul és szükségszerűen, nem utolsósorban azért, mert a felülre betonozott úri osztály elhiszi, hogy nekik jár a jólét anélkül, hogy megdolgoznának érte. Az egész nemesi családban egyetlen szimpatikus alak van: a homoszexuális, szociáldemokrata Cissy, aki nő létére repülőgépet vezet, politizál, és ha fakanalat vesz a kezébe, akkor szegényeket etet.

Oké, legyen ez a modellünk – már ha el tudunk tekinteni attól, hogy a brit királyi tévé ezt annak a kornak a paródiájaként adta elő;  meg attól, hogy mikor lenne képes a ti királyi tévétek összerakni egy ilyet a Horthy-éráról.

Szóval ide vágyik vissza a magyar jobboldal. Ezzel nem is vitatkoznék, egyrészt te többet forogsz köztük, másrészt meg a kormányzásuk tényleg erre mutat. Ahogy végignézek rajtuk és munkásságukon, látom is, amint stukkónként építgetik maguknak ezt a világot.

Tudod, mit nem látok köztük, Zsolt? Henryt és Mabelt. Egyet se.

A szobalányokat hajkurászó, kissé retardált, semmirekellő, ám "tiszteletreméltó" Teddyt, azt látom, sok példányban. Csenget nekik a lord, bejött az élet. Látom az erkölcsök őreként szeretőt tartó Lord Meldrumokat is. A korrupt, romlott püspököt, persze. És látom a hisztérikus Miss Poppyt, saját lábán toporzékolva, aki tragédiaként éli meg, ha a csőd szélén tántorgó apja kevesebbet szán az úri szabójára.

A sorozatban Miss Poppy sohasem tudja meg, mit gondol róla Mabel odalent. De neked tudnod kellene, ha végignézted. És nem irigyelni Mabelt, hanem félni tőle.