Fontos információval gazdagodtunk: Lagzi Lajcsi is három per hármas ügynök volt. Már az gazdagodott, aki valami rejtélyes oknál fogva nem olvasta 14 évvel ezelőtt a "Dáridó, és ami mögötte van" c. jelentős szakkönyvet, amely megemlítette ezt a mozzanatot G. Lajos előadóművész rendszerváltás előtti életéből.

A fontos információ természetesen nem az, hogy a Blikk most, hogy G. Lajos amúgy is pácban van, mert igyekezett komolyan venni a rezsicsökkentést, felfedezte ezt a 14 évvel ezelőtti kötetet. Közelednénk viszont az ügy lényegéhez, ha megkérdeznénk, vajon a szakkönyv szerzője, B. Molnár László újságíró anno honnan szerezhette ezt az infót, már ha nem maga Lajcsi nyomta a kezébe a Történeti Hivatalból megküldött papírokat.

Be kell valljam őszintén, én ma délelőttig sose hallottam B. Molnár kollégáról. Rákerestem, ő "A Király szívünkben él" c. Jimmy-életrajz és a "Zámbó testvérek – Az összetört szívek" c. kötet szerzője, ellenben a kommunista állambiztonság iratainak kutatói között sosem láttam felbukkanni a nevét. Ettől még simán lehet, hogy látta a Lajcsi beszervezését bizonyító 6-os kartont, meggyőződött róla, hogy valóban nem jelentett ő senkinek, csak valami csomagot szállított (?), amúgy hülyére vette a tartótisztet, aki nem is adott neki más megbízást. Mindez könnyen lehet, és esetünkben a fontos információ az, hogy ez pont így meg is történhetett B. Molnárral.

Valaki valahogy hozzájut egy papírhoz. Egy infóhoz, egy telefonhíváshoz. Simán megírja, mint Kerényi Imre a pitypangot. Aztán vagy stimmel, vagy nem, többnyire igen, mert az ügynökügyi (fél)információk korábbi adatlopások, szervezett szivárogtatások eredményei, akárcsak a célzatosság, a szelektivitás, az időzítés. De leginkább az, hogy miközben évtizedekig elcsámcsogunk Szabó Istvánon, Szita Károlyon, Kondor Katalinon és néhány – valakik által –- válogatott egyéb személyen, miközben Kenedi János remek "Kis állambiztonsági olvasókönyvét" tanulmányozzuk, továbbra is mély homályban marad a lényeg. A többi ügynök. A többi tartótiszt. Az állambiztonsági rendszer egésze.

De hát pont ez volt a cél, nem, állambiztonsági fiúk és lányok? Hogy maradjon a homály?

Néhány hete háttérbeszélgetésen magyarázta nekem egy volt magas rangú állambiztonsági szakember, mekkora őrültség lenne az "ügynöklisták" nyilvánosságra hozatala: értsem már meg, senki nem vállalja majd ezt a munkát, ha bármikor lebukhat, hiszen ez egy szakma, ami független demokráciától, diktatúrától, politikai irányzatoktól, és persze, van egy kontinuitás, amit nem szabad megbolygatni. Ez nemzetbiztonsági érdek. Amúgy is, kit érdekel? Amúgy is, késő van már ehhez, eltelt 25 év, mit akarok? Az a helyzet, hogy ez utóbbiról majdnem meggyőzött.

A teljes iratnyilvánosságnak működő demokráciában nincs, nem lehet alternatívája, a szabad polgárok információs önrendelkezése felül kéne hogy írja a szolgálatok vélt/valós érdekeit, ahogy az történt a teljes régiónkban. Aki azonban mindezt Magyarországon hirdeti, annak nemcsak az eltelt 25 értelmetlen év realitását kell elfogadnia, és persze a korábbi iratmegsemmisítéseket, a dossziék hiányosságait, hanem a legrosszabbat is, ami az üggyel történhetett: a kutatás, információátadás állami monopólium lett.

Márpedig az állami monopolszereplő most azt közölte, hogy lényegében ne számítsunk semmire. Mivel szerintük a mágnesszalagok nem tartalmazzák a teljes ügynöklistát, ezért nem adnak teljes képet, de hogy a kör bezáruljon, "Az állambiztonsági múlt feltárását egy mégoly teljes ügynöklista sem oldaná meg". Megint az van, mint ami mindig volt: nem független civilek kutatnak és elemeznek, hanem az a hatalom, amelynek amúgy sem érdeke a nyilvánosság. Csak a dáridó. És ami mögötte van.