A szelektív figyelem szociálpszichológiai tétele egy jól ismert jelenséget ír le: amikor egy nehezebb feladatra koncentrálunk és/vagy stresszes helyzetbe kerülünk, figyelmünk és érzékelésünk beszűkül, a környező világ ingereit kirekesztjük. A tételt illusztráló kísérleti eredmények mégis meghökkentőek. Mint a fontos dolgok általában, ez is a kosárlabdához kötődik: két háromfős csapat egy-egy labdával kis területen kavarogva passzolgat, miközben a nézők azt a feladatot kapják, hogy a nehezen követhető passzokat egy percen át számolják. Íme:

Menet közben azonban egy gorillakosztümbe öltözött jól megtermett figura halad át a játékosok között: ám mivel a passzok számolására koncentrálunk, a kísérleti személyek fele nem veszi észre ezt a finoman szólva is feltűnő jelenséget.

Mintha ezt a jelenséget produkálná a politikai közbeszéd, amikor a baloldal jövője és a kormányváltás kapcsán az összefogásra – illetve annak hiányára, előválasztási technikákra és ehhez hasonló finomságokra összpontosít. Számtalan publicisztika, blog és Facebook-bejegyzés vitatja ezeket a kérdéseket, hogy az ellenzéki pártoknak mit kellene, illetve nem kellene tenniük az egymás közötti viszonyban. Ám az én megérzésem szerint, miközben a bejáratott szereplők vélt vagy valós problémáira figyelünk, és passzaikat számolgatjuk, nem vesszük észre, hogy jelenleg ott dzsiggel egy hatalmas gorilla a színpadon – még ha hiánynak is öltözve.

A jelenlegi demokratikus ellenzék a biztos választók nagyjából 20 %-át szólítja meg. Hogy milyen arányban, milyen dinamikájú átrendeződésben, ez a résztvevőknek nyilván nem mindegy – a kormányváltás szempontjából azonban szinte indifferens. Nem az a kérdés ugyanis, hogy ki a jelenlegi ellenzék legerősebb szereplője, vagy hogy ki lesz az a személy, aki mögé beállnak ezek a szereplők – ha beállnak egyáltalán. A valódi kérdés az, hogy hol vannak azok az új szereplők, akik képesek lehetnek a jelenlegi pártokat elutasító szavazók 30-40%-ának a megszólítására.

Nemrégiben Lakner Zoltán fejtette ki némiképp sejtelmes lecsengésű írásában (Szétesik, ami nem tartozik össze, Népszabadság, január 26.) hogy az ellenzéki pártok a Fideszt leváltani akaró szavazók nagy része számára vállalhatatlanok, őket ezek a formációk nem tudják elérni. Érdemes lehet azon töprengeni, hogy mit kellene az ellenzéki pártoknak máshogy csinálni – ha jól értem, ez Lakner cikkének kicsengése. De ez azon az előfeltevésen nyugszik, hogy ha a jelenlegi politikai pártok valamit másként csinálnának, akkor elnyerhetik e társadalmi csoportok támogatását.

Én azt hiszem, ez nem így van. Van, ahol a karaktergyilkolt vezető stigmatizáltsága, van, ahol képzelőerő- és tehetséghiány, van, ahol a szervezeti háttér vagy a célcsoport kijelölése eleve kemény korlátot állít a növekedés elé. És ebből a szempontból mindegy, hogy az egyes politikai szereplők szerepéhez, felelősségéhez mérten ez méltányos-e, vagy sem. Azt láthatjuk, hogy ellenzéki pártok játéktere nagyjából állandó, az átrendeződések, változások, ha vannak, azon belül várhatók. Ugyanakkora tortát szeletelgetnek a politikai nyilvánosság szereplői – miközben ez a torta legszebb formájában sem elég arra, hogy enyhítse az éhezők kínját. Ettől még nem kell kihajítani, akár jól is jöhet, de – hogy maradjunk ennél a nem túl szerencsés gasztronómiai hasonlatnál – főfogás nélkül ezzel nem lakunk jól. A kormányváltás esélye azon múlik, hogy megjelenik-e egy olyan szereplő, amely a jelenleg pártot nem választó tömegeket meg tudja szólítani, azonosulási felületet tud nekik kínálni, és végül el tudja őket vinni szavazni is. Azért érdemes ezt a folyamatot belátni, mert ez nem lesz egy könnyű menet. Ennek számos oka van, hogy csak kapásból mondjunk néhányat: egy ilyen új szereplő, amennyiben sikeres, okkal tarthat attól, hogy Fidesz profi és kitartott karaktergyilkosai a finkelsteini recept alapján rászállnak – Péter Gábor unokája és Soros-bérenc lesz egy pillanat alatt, az óriásplakáttól adóhatósági vizsgálatig eszköz nem marad majd kihasználatlanul. A másik ok a politikai tehetség és tapasztalat mértéke, illetve hiánya. Bár nem egy népszerű álláspont manapság, de a politikához sokféle képesség kell, a szervezetépítéstől a szakpolitikai kompetenciákon át az ideológiai keretekig – ezt a komplex csomagot egy zöldmezős pártnak nem könnyű összerakni. Menet közben, a tengeren kell építeni a hajót – ráadásul, úgy hogy közben lőnek rá – és ez nem egyszerű feladat. Aztán ott van az antipolitikai közhangulat csapdája is – ha abban van egyetértés, hogy megvetjük a politikát és a pártokat, ugyan mi okból vetemedne bárki politikai párt gründolására. És persze azt sem kell gondolni, talán elvárni sem, hogy a jelenlegi demokratikus ellenzék pártjai egy ilyen új szereplőt különösebben lelkesen, tárt karokkal és segítően fogadnának – végül is számukra egy új rivális jelenne meg. Végül a megszólítandók köre, a „jelenleg pártot választani nem tudók” csak a csacsi kérdőíveken képeznek egységes csoportot: a valóságban piachívő neoliberálisok és állami védőernyő kiszélesítésében reménykedő etatisták, Sólyom-árvák és Che Guevara-pólós legújabb baloldaliak, aktív jogvédők és apátiába süllyedt Tar Sándor-hősök sokasága alkotja ezt a tömeget. E sokszínűség lehet szemet gyönyörködtető, de a politikai üzenetek megfogalmazását és a címzettekhez való eljuttatását nem könnyíti meg.

Vagyis egyáltalában nem akarom sem lekicsinyelni az új formáció előtt álló várható nehézségeket, sem az abban majdan szerepet vállalók személyes áldozathozatalát kisebbíteni. Nehéz menet lesz, de előbb vagy utóbb megjelenik majd egy ilyen új szereplő – mert „igény, az lenne rá”.

De mi következik ebből a nagyközönség számára? Egyrészt korrigálhatjuk a szelektív figyelemből járó torzításokat, ha belátjuk, hogy a jelenlegi diskurzus félrevisz – nem a demokratikus kis és középpártok viszonya az érdekes. Az előválasztásról, összefogásról szóló különböző (ellen)érveket nyugodtan átugorhatjuk. Másrészt kiélvezhetjük a feltételes algoritmusok kétlépéses szépségét: valamely kimenetel akkor következik be, ha egy bizonyos feltétel teljesül.

Akkor lesz érdemes kormányváltásról komolyan beszelni – ha nem a Jobbik által képviselet alternatívában gondolkozik valaki – ha megjelenik egy ilyen új szereplő. Ennek én ma nyomát se látom – de az ilyen szereplőket akkor szoktuk csak észrevenni, ha megtörik a szelektív figyelem félrevezető varázsa, és megpillantjuk a középkörben mellét verve üvöltő, hatalmas gorillát.