Keressünk érveket Áder János köztársasági elnökké választása mellett! Az első, ami felötlik, hogy ő folytatni tudná Schmitt Pál nyelvújító munkáját. Nevéhez főződik pl. a jövőpép kifejezés meghonosítása a magyarban. Amellett szegről-végről kolléga is, a csornai Rábaközi Stúdió csatorna Beszédes esték c. talk-show-ja virtuóz sztárriportereként ténykedett, parlamenti elnökként, majd frakcióvezetőként nyilván a hatályos médiajog betűjével, s szellemével tökéletes összhangban.

Az is biztos, hogy a Magyar Hírlap nem fog „A kommunizmus idején lakásügyben élet és halál ura volt Áder” címlappal megjelenni, pedig János 1983-84 között „előadó volt a Budapest VI. Kerületi Tanács lakáscsereosztályán.” – mint az életrajzában is szerepel, és rosszindulatúbb jobbos orgánumok ebből akár azt is levezethetnék, hogy e vonatkozásban Áder egyenesen a Tanácsköztársaság Lakásbizottságát is vezető Szamuely Tibor örököse. De családi ügyekben oly rutinos lap megemlíthetné azt is, hogy Áder apósa a Népköztársaság idején pécsi jogi kar dékánja volt, így nem volt nehéz a tanácsapparátusban elhelyezkedni. Áder elnökké választása véget vethetne ennek a családi vájkálásnak, kár, hogy ezeknek az orgánumoknak a bunkóságánál csak a következetlenségük nagyobb.

Áder János elnöksége új lendületet adhatna a kremlinológiai kutatásoknak, ugyanis ő volt tán az utolsó a Fideszben, aki alapvető, stratégiai kérdésekben bizonyítottan ellent mert (akart) mondani Orbán Viktornak. Meg is kapta érte a magáét. Szeretünk ebből, illetve a Brüsszelbe száműzött Áder mostani esetleges „rehabilitálásából” mélyreható konklúziókat levezetni. A Fideszen belüli harcok, villongások, illetve személyi átrendeződések (mint most a hajdani Orbán-bíráló Áder jelölése) kapcsán hajlamos a nagyérdemű kombinálni. Szoclib oldalon reménykedhetnek, hogy ez most a Schmitt-jelölő Orbán gyengülése, a Schmitt-fúró Kövér győzelme, belviszály, csudajó! Kormánypárti berkekben meg újra el lehet adni, hogy hát kérem, demokratikus párt a Fidesz, ahol természetesek a viták, mi itt a gond. Gond mindkét nézőponttal ott van, hogy egyik sem veszi figyelembe: a NER nem személyi, hanem csoport-autokrácia. A párt és az állam második embere (Kósa és Kövér) az alapító ősatyákhoz tartozik, s a NER-rezsim törvényi alapjainak lerakása (választójogtól az alkotmányozásig) Áder és Szájer feladata volt, utóbbinak családostul. Van még pár ígéretes udvaronc (Lázár, Navracsics, Rogán. Kubatov, stb.), s mindnyájuk felett ott lebeg Simicska Lajos óvó tenyere. Nagyjából ennyi figurának van beleszólása a rendszer érdemi működésébe.

Hogy az alvezérek közt (vagy akár egyik-másik és Orbán viszonylatában) léteztek és létezhetnek – akár stratégiai - nézetkülönbségek, aligha vitás. De mindezt a párt (és állama) demokratikusságának bizonyítékaként felhozni, némiképp poénos. A diktatúra sem monolit, akárcsak – Török Gábort idézve - a Fideszben, úgy ott is vannak „belső ellenakaratok és ellenérdekek”, továbbá, teszem hozzá, palotaintrikák és örökösödési „előválasztások”. Melyek időnként nyilvánosak lesznek. A hatalmon (bármilyen hatalmon) belüli sokszínűség azonban nem garancia a demokratikusságra. Nem garancia semmire. Demokratikus párt attól a Fidesz, hogy sokféle ember és többféle akarat van benne? Szerintem nem.

Könyvtárnyit írtak arról, hogy Sztálin, a vörös cár udvarában hogyan fúrta egymást a ’40-es évek második felében életre-halálra a reformsztálinista, „mérsékelt” Malenkov-Berija-vonal, illetve a hidegháború valódi atyja, Zsdanov (és a „leningrádi fiúk”) Előbb az utóbbiak kerekedtek felül, Sztálin beindította a hidegháborút, de Zsdanov halála után a „reformerek” visszatértek, a „leningrádi ügyben” elintézve a Zsdanov-árvákat, Kuznyecovot, Voznyeszenszkijt, stb. (A felpörgő hidegháborút azonban így sem lehetett már leállítani, Berijának az életébe, Malenkovnak a pozíciójába került, mikor Sztálin halála után mégis megpróbálták.) Vagy a Duce rezsimjében az antiszemita-németbarát keményvonalas Farinacci-, és a „reformfasiszta” Ciano-szárny. (Ki gondolta volna a ’30-as években, hogy Mussolinit a Fasiszta Nagytanács csak úgy leszavazza két évtized diktatúra után?) Mao-rezsim - Lin Piao, a vörösgárdisták irányítója, majd leállítója, az utódjelölt, plusz a „négyek bandája” vs. a mérsékelt Teng és Csou En-laj - közöttük pedig a trónöröklő Hua Kuo-feng miniszterelnök.

Hitlerről nem is beszélve, mert rezsimje maga volt a polikrácia, a sok (al)központú totalitarizmus. Hivatalok, ellen-hivatalok. párhuzamosságok, hatásköri átfedések, pl. Külügy vs. Ribbentrop Büro, aztán Ribbentrop vs. Goebbels, Göring vs. Bormann, SA vs. SS, SS vs. OKW, SD vs. Abwehr, stb., a mozgósításnak úgy hatféle felelőse volt. El is bukták, hála a jó sorsnak. De hogy ettől demokratikusak lettek volna? Mi jelentősége van Áder János hajdani különvéleményének ma a nagy egész szempontjából? S ha lenne is, azt a felfelé buktatás zseniálisan megoldja. Ádernek 2017-ig nemigen lesz módja államelnökként Fidesz-belvitákba operatívan belefolyni. Egyébként pedig van-e relevanciája egy rezsim demokratikusságának megítélése szempontjából, (a belső viták mellett) annak, hogy tagadhatatlanul demokratikusan, fair választási harcban jött létre? Látszólag nagyon sok. De mi van, ha fordítunk a kérdésen egyet? S úgy tesszük fel, hogy van-e relevanciája a kádári rezsim lényegének megítélése tekintetében, hogy tagadhatatlanul demokratikusan, fair választási harcban lett vége? Ugye, hogy már nem olyan biztosan igen a válasz?

Amúgy az Orbán-rezsim nem diktatúra, hanem valahol félúton van a pluralista és tekintélyi állam, a spontán és az irányított demokrácia között, előbbitől gravitálva az utóbbi vonzáskörzete felé. S innen már csak egy ugrás a Horthy-rezsim, mint „irányított parlamentarizmus”: Bethlen-Teleki-Kállay vs. Gömbös-Imrédy-Bárdossy árnyalatokkal. Horthynak is volt Áder Jánosa, hol Bethlennek, hol Telekinek, hol Kállaynak hívták, oszt mire ment vele? Kényszerpálya ma is van. Csak szerencsére nem Adolfnak, hanem Josénak hívják.