„A megfellebbezhetetlen hatalom legvalószínűbb következménye az önmagunkkal szembeni elnézés, míg legvalószínűtlenebb következménye a tárgyilagos önelemzés.” -  Warren E. Burger.

Komolyan, nem volt tervbe véve a Fábry műsorába és Jáksó produkciójába való belenézés. De hetek óta megy nyilvánosság-szerte a fikázásuk, az emberben meg feltámad a mérvadó vélekedéssel szembepofázó eretnek: csak nem lehet az ilyen szar, ennyire rossz nincs is. Aztán elolvasásra kerül a „botrányos” Mancs-interjú, meg Hámori és Bérczessy kollégák írásai a Színes RTV-ben, s az online fundamentalizmus billentyűterroristája nem bírja tovább. Negyedóra a Marslakókból, egy ajánló a Fábryból, s az agyhalál fenyeget, a létfunkciók kritikus tartományban, pszichoszomatikus sokktrauma. De, pont olyan szar mindkettő, amilyennek mondják, sőt. Igen, úgy tűnik, van az a pénz, amiért ezekhez is a nevét adja valaki, aki egykor Valaki volt. Mondjuk a Heti Hetes soha nem volt a kritikusi szívem csücske, s akkor még enyhén fogalmazok. De Jáksó Lászlóban azért több van, mint amennyi a lúzert játszó idétlen manírjaiból lejön. Profi műsorvezető, aki, ha épp nincs belekényszerítve az arcára ránőtt „osztály bohóca” álarctól determinált szerepébe, értelmesen szórakoztató, mi több, elgondolkodtató ember tud lenni. Nem feltételeztem róla ezt.

Mármint a Fidesz-újbeszélt és a kádári apparátusnyelvet idéző álnaiv, kódolt cinizmussal, interjú-letiltással, a riporternek való utólagos, tekintélyelvű gőgtől csöpögő beszólással védi a védhetetlent. Tagadva a tényt, hogy a sorozata kábé annyira sikeres, mint Matolcsy György gazdaságpolitikája. Hogy „szűkebb hazájából”, a kereskedelmi televíziózásból úgy hajítanák ki egy ilyen selejtes termék után, mint a macskát, ha rájön a szükség. Vagyis nem. Egy magáncsatornánál el sem jutna idáig, sőt fel sem merülne benne, nem engedné az életösztöne.

A közszolgálatba átigazolt kereskedelmi sztárok mélyrepülése fényesen igazol valamit. Azt, hogy ez az ellenőrizhetetlen, saját pénzét kockáztató tulajdonos vagy befektető helyett az adófizetők pénzéből dolgozó, egyoldalú hatalomkoncentrációjú médiastruktúra milyen pusztító hatással van tehetséges emberekre. Kiirtja belőlük az életösztönt, az önreflexiót, a kreativitást.

Talán a centrális médiaerőtérre igaz leginkább Warren E. Burger amerikai legfelsőbb bírósági elnök mottóként idézett mondata. Jáksó leépülése persze kevésbé látványosabb, mert a színfalak mögött zajlik, amibe csak egy túl sokat feltárónak gondolt, így megbánt interjú zavar bele. S hány olyan színész, rendező, műsorvezető volt már, aki producerként csúfosan megbukott. Na de Fábry. Aki látott akárcsak öt percet a Showderből, aztán belenéz a mostani köztévés szereplésébe, annak nem kell magyarázni semmit. Szánalmas. Egy lejtőre került, a csúcs utáni jutalomjáték helyett vért hugyozós kálváriát járó művész vergődése. Először Dean Reed juthat az eszünkbe. Ő volt ugyebár a Vörös Elvis, a show-business Che Guevarája, zenész, filmsztár, szexikon, akinek sajátos báját a kapitalizmus elleni lázadás adta. Ez akkor ért véget, amikor csórikám disszidált az NDK-ba. Idézet következik egy életrajzi cikkből, mert ennél jobban nehezen lehetne összefoglalni: „Dean Reed csillaga lassan elhalványul. Az NDK-ban már nem lázadó, hanem egy sérthetetlen szupersztár, akinek a jelenléte presztízskérdéssé vált. A keletnémet átlagember joggal tette fel a kérdést, hogy a rebellis miért nem emeli fel a hangját azokért a jogokért, melyeket az NDK polgárai nem gyakorolhatnak?!”

Fábry nem egyéb, mint Reed jobbos-keresztény mutációja. Lóránth Zoltán producereket bemutató könyvében Kovács Kristóf lenyilatkozta, de azóta a bulvársajtó is kiteregette ellentmondásos, „se veled, se nélküled”  viszonyukat. Fábry nehezen viselte a nála jóval fiatalabb producerét, úgy volt vele, mint Dean Reed a kapitalizmussal. Sértődöttség, gyűlölködés, komplexusok. De mégis, ahogy Reed a szabadpiaci kultúrában aratta a sikereit, Fábry is abban a miliőben teljesített legjobban, ahol ostorral hajtotta egy Jay Leno műsorában edződött profi. Most, hogy ő is disszidált a saját NDK-jába, megszabadulva a vérszívó kapitalistájától, meg lehet nézni a végeredményt. Hiába a tehetség, ha nincs meg a közeg, ami kiaknázza. A jó munkakapcsolat olyan, mint a jó házasság: veszekedéseken, gyűlöleten, tányértöréseken át vezet az orgazmushoz. Ehelyett mi van? Egy bárgyú, tiszteletteljes közeg, amely nem mer ellentmondani a nagy előadónak. Akármilyen gyenge is. Meg egy olyan konglomerátum, amely azt sugallja, hogy pénz nem számít, mert megtehetjük, a mi kutyánk kölyke, akármekkorákat bukik is.

A narancsrezsim televíziójába kétféle típus bocsáttatik be: az eleve a táborhoz hűek, illetve a megtértek és megalkuvók. A megélhetést kétségtelenül gazdagon biztosítja ez a rendszer, de nagy árat fizettet érte. Jáksó és Fábry sorsán, hanyatlásán, karakter-öngyilkosságán kívül ott van intő példaként D. Tóth Kriszta, Bagi Iván, Nacsa Olivér, Jakupcsek Gabriella, akik zsinórban múlják alul, égetik szénporrá magukat. És még az sem hozható fel mentségükre, hogy tekintélyuralmi rendszerben eleve nem lehet jó a kabaré, a show. Lehet. Erre példa Hofi Géza, a Mikroszkóp Színpad, a Rádiókabaré, a Parabola. De ott is volt ösztönző: a félelem. '56-ban a pártmunkások, ávósok kisebbik részét felakasztották, meglincselték, a nagyobbik rész pedig a lakásán, a villájában reszketett, hogy őt is szétszedi a tömeg. Három pillére volt a kádárizmusnak. A rubelalapú testvéri földgáz, a dolláralapú kapitalista hitel, plusz az, hogy megtanulták: ha engedjük a népnek, hogy kiröhögjön bennünket, ha jól szórakoztatjuk, kevesebb az esély rá, hogy begurul. Ez a garnitúra még nem tart itt fejlettségben. Majd megtanulják.