Nem tudjuk, mi történt Orbán és Schmitt négyszemközti találkozóján. Egy biztos: Szöulban (illetve onnan hazaérkezve) még egy munkára, harcra kész, a balhé elől kitérni nem akaró gyermeki lélek optimizmusa buzgott. A parlamentben viszont egy szürkére sápadt, összetört, néhány óra alatt fess örökifjúból romos nyugdíjassá leépülő figurát láthattunk. Akit legázolt a NER-úthenger. Dobzse Pál elszántsága, székéhez ragaszkodása addig tartott, míg Orbán el nem beszélgetett vele. Az ülésterem légköre döbbenetes volt. A Nemzet Plagi Bácsija egyedül, magára hagyva, letaszítva a morális szirtről, ahonnan úgy szeretett leckéket adni. Vele szemben az orbáni gépezet csavarjaiként zakatoló, robotszerű pártmunkások nyája, az embertelen eszme ereje az „ernyedetlen tapsoló tenyerekben.” (Illyés Gyula) Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke 1967-es leköszönése ugrik be képi emlékként. Ünneplő parlament, a rutinosan tapsoló Kádár és Biszku, valamint Dobi Bácsi, az Elnök Pista kiégett, delíriumos tekintete. A sportember Pali is úgy festett lelkiekben, gesztusokban, mint egy roskatag kocsmaveterán. Úgy állt, úgy jött le az emelvényről, hogy szinte megsajnálja az ember. Megbűnhődött. Védekezése hattyúdalos retorikai rángógörccsé szelídült.

Az utódlást latolgatni a megjelent elemzésen túl korai lenne. Talán csak annyit: 2010 nyarán még lett volna némi reménykeltő relevanciája annak, hogy az MSZP Sólyom Lászlót jelöli. Na de most? Késő bánat. Az viszont körvonalazható, mi lesz Schmitt öröksége a vicckultúrához történő hozzájárulásán túl. Doktor Plágium. Gyermekkorom egyik kedvenc meséjében a kókler, sarlatán udvari orvost hívták így. Most már biztos, hogy a mai gyerekeknek ez a karakter már nagyon áthallásos lesz. Mit áthallásos, telitalálat. A hagyaték része lehet, hogy harc indul a diplomamaffia után doktorbűnözés ellen. Egyrészt revánsként, hogy vizsgálják meg a komonisták tudományos munkáit is. Ami nagyon is rendben van, akinek „valami vaj van a fején, hadd szarjon be egy kicsit a Szocialista Szellem Vasútján”, hogy Pelikán elvtársat idézzem. Főleg ha nem úgy szelektálunk, hogy az én plagizálóm kreatívan hasznosította a törzsanyagot, a tied pedig mocskos tolvaj. Igen, ami a doktorálás terén van, az egykor (és sok tekintetben ma is) a tudományos korrupció, agyatlan sznobizmus és az uborkafára kapaszkodók rangkórságának, titulus-fetisizmusának keveréke. E sorok írója például nem egy férfimodell-alkat, ahogy bokszbajnok sem lesz belőle. Valószínűleg fura (és röhejes) lenne, ha erőfeszítéseket tenne annak érdekében, hogy egy női lap, illetve az ökölvívók szövetsége papírt adjon neki: ő igenis jóképű, szívdöglesztő pasi, illetve acéltenyerű bokszoló. Akkor miért van, hogy szerény intellektuális képességű sportolók, politikusok, újgazdagok (és kontraszelektált csemetéik) a csalást, a vesztegetést, a befolyással üzérkedést, illetve a lebukással járó szégyent is vállalják, csakhogy elérjék, hogy egy testület kimondja róluk: ők bizony diplomások, sőt doktorok. Miért?

Miért van, hogy a fizikai gyengeség, az előnytelen külső egy értelmiségi számára kevésbé ciki, mint egy izmos, fess, erős férfi vagy szexis nő, egy sikeres sportoló számára az, hogy nem túl okos. (Politikailag inkorrektül: buta.) Talán azért, mert intellektuális faj vagyunk. Annyi élőlény van, aki erősebb fizikailag, mint mi, mégse ők jutottak az evolúciópiramis csúcsára. Már az emberszabású rokonainknál is megfigyelhető ez, nézzük csak meg bármelyik csimpánz-vagy gorillapopulációt. Az izomkolosszus Alfa-hím uralja a csapatot, de az eszközhasználat mestere (aki a kísérletek során először ismeri fel magát a tükörben, s teljesíti leggyorsabban a feladatot), mindig egy eszes, furfangos kis majom. Egyébként a valóban intellektuális körökben (leszámítva természetesen azon szakmákat, amelynek műveléséhez a diploma/doktorátus kötelező feltétel) a tehetség számít, nem a papír. Papírra azok vágynak görcsösen, akik talentumban nincsenek épp eleresztve. A többit elmondta TGM. Akivel ott vitatkoznék, ahol Schmitt-lemondást apropónak használja. Hogy osztályérdekezzen, „polgározzon”, IMF-ezzen, bajnaizzon, a parlamentarizmus haláláról értekezzen kicsinyt. Nos: Orbán és Schmitt állama annyira képviseli a polgárság érdekét, mint Kádáré a munkásokét. Jani bácsit is szerette és szereti sok melós, Viktort is sok terepjárós, SZJA-nyertes budai vállalkozó. De ahogy a kádárizmust is az „uralkodó osztály” szívta meg leginkább, az orbánizmusnál is ez lesz. A parlamentarizmus meg úgy halott, ahogy a kapitalizmus a szakadék szélén táncol.