Annyira jó volt látni, milyen boldogan ujjongott a Fidesz-sajtó, incl. a teljes független Mandinert is; mindig öröm elnézni, ha a gyerek játszik. Megint akadt ugyanis 1 db politikus, ezúttal amerikai képviselő, aki nemhogy nem csesztette kedvenc kormányukat folyamatosan, hanem egyenesen külön levélben állt ki mellette.

Volt is nagy öröm a lojális média és az országblamázsért felelősök háza táján! "Magyarországon az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendszere él és virul" – írta a jóember, meg azt is, hogy "...az Orbán-kormánynak igaza van, amikor azt mondja, a bírálatok között sok a méltánytalan, amelyek kettős mércét, félreértelmezést és pontatlan információt tartalmaznak". Hát nem pont ezt mondjuk mi is mindig? – gondolták. És nem hitelesebb, ha nem mi mondjuk, hanem egy általunk sosem hallott amerikai képviselő? Ugye-ugye?

Chris H. Smith-re, New Jersey republikánus képviselőjére, aki pár hete korrektül lemenedzselte a magyar antiszemitizmusról is szóló washingtoni meghallgatást, különösen Fellegi Tamás exminiszter nyilatkozata tett nagy benyomást, valamint "az a hosszú lista, amely azokat a jelentős intézkedéseket sorolja fel, amelyeket az Orbán-kormány a magyar társadalomban jelentkező antiszemitizmus leküzdése érdekében tett". Így persze nem csoda, hogy abban bízik: a kormány "különösen azon kitartó kísérletek ellen veszi fel a harcot, amelyek megpróbálják rehabilitálni a holokauszt elkövetőit, valamint a 30-as, 40-es évek és a jelenkor elvetemült antiszemitáit". Talán kitartó kísértetekről beszélhetünk leginkább, amelyek bejárják. De hogy ez a kormány felvegye ellenük a harcot?

Teljesen világos, hogy Smith képviselő sem az árpádsávos lobogó 2006-os orbáni rehabilitációjáról, sem a Nyirő-ügyről, sem az Újszínház ügyéről, sem Fekete Györgyről, sem Bayer Zsoltról, sem a kormányzati tényezők által is tűrt/támogatott Wass- és Horthy-kultuszról, a Nemzeti alaptanterv apró módosításáról nem hallott, Szaniszló és a Kárpátia-zenész kitüntetése pedig már ezután történt, érdemes volna újra megkeresni őt egy rövid kommentár erejéig.

Lehet, hogy hiba lenne többet elvárni attól a párttól, amelyik Szijjártó Pétert meghívja a kongresszusára, de azért ne feledjük, hogy nem másodvonalbeli, komolynak nevezhető republikánus politikus eddig nem tette közzé nyilvánosan, mennyire ajnározza a NER-rezsimet. Sőt, a konzervatív-libertárius Tea Party mozgalom, amelynek Smith képviselő elkötelezett híve, pont az olyan állapotokat szeretné elkerülni amerikai földön, amelyeket Orbán idehaza éppen létrehoz: terjeszkedő állam, elszabadult végrehajtói hatalom, intézményi és gazdasági államosítás, haveri (crony) kapitalizmus, az alkotmányos kontrollok leépítése, gazdaságpolitikai önkény.

Alulinformáltság? Nettó hülyeség? Elfogultság? Dac? Egyik sem és mindegyikből egy csipet, de ami a legjellemzőbb: kevés a valóban elvi kiállás. A NER-ről szóló tudás pedig igen szelektív.

Orbánt és rendszerét annak nyugati barátai leginkább egy-egy általuk kiválasztott szempont alapján dicsérik, amely szempont épp beleillik aktuális politikai agendájukba. Konzervatív amerikai képviselőnknél például "az államadóssági plafon alkotmányos rögzítése és az élet anyaméhben kezdődő védelme" váltja ki Orbán megvédésének reflexét, de a morális biankó csekk kiállításának belpolitikai motivációja leginkább itt érhető tetten: Smith szerint az Obamacare-t keresztülerőszakoló adminisztráció nincs abban a helyzetben, hogy másokon számon kérje a társadalmi konzultációt.

Akadt baloldali brit újságíró, történetesen Adam LeBor, aki a The Times hasábjain a nemzetközi nagytőke ellen harcoló hőst akarta belelátni Orbánba ("1956-ban a magyarok felkeltek a szovjet elnyomás ellen, remélve, hogy láncreakció indul be. Ez nem történt meg, de Magyarország lázadása a kapitalista despotákkal szemben ezúttal talán szikrát gyújt”), ám a brit és a kontinentális Orbán-védés legjellemzőbb motívuma mégiscsak a jó öreg hardcore EU-szkepszis, a "szuverén nemzet öntudatos vezetője szabadságharcot vív a brüsszeli szovjet rendszer ellen" narratívája.

Jó példa erre az EU-ból való kilépésért küzdő brit Függetlenségi Párt (UKIP) vezetője, az intelligens populista Nigel Farage, aki azon kevés politikusok közé sorolta Orbánt, akik hisznek a nemzetállamban, jól gyakorolják a demokráciát és szembemennek az "EU-nacionalistákkal". Ennek a kijelentésnek a tömény stupiditására Farage még rá is dob egy lapáttal: szerinte Orbán "az euroszkeptikus mozgalom titkos fegyvere" – mintha legalábbis Magyarországon ma az európai bürokratikus demokráciánál még demokratikusabb, még szabadabb rendszer jönne éppen létre. Mindannyian tudjuk, hogy ha Farage úr csak egyetlen napot töltene Orbánisztánban, és tényleg körülnézne, sikítva menekülne vissza az ehhez képest Hawaiinak számító EU szárnyai alá.

"Nem Orbán személyét védem, hanem a valóságot. Az ellen hadakozom, hogy egyfajta virtuális Magyarországot építsenek fel, ahol fasiszták uralkodnak" – egyebek mellett így indokolta tavaly a Budapesten élő német újságíró, miért áll ki számos cikkben a NER mellett. A legtöbb nyugati Orbán-támogatóra azonban az ellenkezője igaz: kizárólag a saját fejükben létező virtuális valóságot védik, és ahhoz igazítják Orbán-képüket. Ilyen például Georg Paul Hefty (Frankfurter Allgemeine) is, aki a magyar kormány nemzeti, keresztény és családvédő hangsúlyaival magyarázza az Orbán-ellenes "kimondatlan kultúrharcot", védi a NER "nemzeti patriotizmusát", miközben szemmel láthatóan nem érzékeli az immár harmadik éve tartó szabadság- és demokrácialeépítő folyamatot Magyarországon.

A Junge Freiheit című német szélsőpolgári lap szerkesztősége azonban máig Európa legjelentősebb Fidesz-fanclubja. Ennek a lapnak a szerzői is leginkább a "nemzeti szuverenitásra", identitásra végre markáns európai példát mutató élharcost látnak a magyar miniszterelnökben, Budapest elleni ballib hecckampányt vizionálnak, a magyar kormányhoz hasonlóan ők is kettős európai mércét emlegetnek, ami számos esetben még igaz is – csak az a gond, hogy mindez nem a magyar állapotok megértését, hanem elkendőzését, elbagatellizálását szolgálja. Ha a JF újságíró vagy politikus szerzői pl. azt látják, hogy Budapest méltó módon emlékezik meg az elüldözött németekről, akkor lényegében be is szüntetik kritikai funkciójukat. Fontosabbnak tartják ugyanis, hogy ne mozduljanak ki az EU-val szembeni lövészárokból, mintsem hogy korrekt tájékoztatást adjanak arról, milyen trendek is indultak el Budapesten az elmúlt években.

A fülkeforradalmi kormány legkínosabb külföldi barátja címére azonban ketten pályáznak: egyikük Berényi József, a pozsonyi Magyar Koalíció Pártja (MKP) elnöke, aki szerint "Orbán Viktor bizonyos lépéseivel megelőzi a korát, ezért tekint rá Európa olykor értetlenül". A másik Fehéroroszország erős embere (understatement), aki néhány hónapja közölte: "Magyarország valamikor egy szocialista ország volt. Annak idején jó barátok voltunk, közeli kapcsolatban álltunk egymással. Végül elegük lett a demokráciából, a piacgazdaságból és kijózanodtak". Ezzel a nyilatkozatával Lukasenka elnök egy dolgot mindenképp bebizonyított: azt, hogy jobban érti az Orbán-rendszer lényegét, mint annak összes nyugati barátja együttvéve.

Ő aztán soha nem írna le pirulás nélkül olyat, hogy "Magyarországon az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendszere él és virul". Ennél ő lényegesen józanabb és jobban informált.