Guberáljunk – javasolta Bütyök Gyulának a bizonyítványosztást követően, a Tüskevár elején. Egy újságpapírt nyomtak szorosan az osztályzatokra, és lassan, sorról sorra, húzták egyre lejjebb, szorongva, egyben reménykedve szemlélve az előtűnő jegyeket. Guberáljunk mi is Magyarország 2014-es bizonyítványában. Az ötletet a napokban megjelent két hír adta. Egy hete bukkant fel az interneten a „Social Progress Index” mutató, amely – újrarendezve a GDP/fő szerinti sorrendet – tájékoztat arról, hol is áll egy ország a társadalmi haladás szemszögéből a nemzetek között. „Most kezdjük megérteni – nyilatkozta ezzel kapcsolatban Michael E. Porter, a menedzsment-tudomány talán leghíresebb szakembere – hogy a gazdasági fejlődés és a társadalmi haladás gyakran külön utakon halad.” A másik hír: a minap tartott előadást Varga Mihály a Corvinuson, arról győzködve a hallgatókat, hogy az ország és persze a kormány bizonyítványa kiváló.

Az országok bizonyítványát azonban nem kormányaik állítják ki, miként a gyermekekét sem szüleik. Az iskolában a tanárok osztályoznak, akiktől azt várjuk el, hogy az egységes szempontok alapján, részrehajlás nélkül, a tanulók teljesítményét objektíven értékeljék. Nincs ez másként az országok esetén sem. Az interneten növekvő számú „osztályzat” – az országok „bizonyítványának” a jegyei – található meg, amelyekkel tucatnyi nemzetközi szervezet, egységes módszertan alapján, száznál több ország helyzetét méri, sokféle, közérdeklődésre számot tartó szemszögből. A legismertebb „osztályozók”: Worldwide Governance Indicators (World Bank), Democracy Index (The Economist Intelligence Unit), Freedom Index (Freedom House), Freedom  of the Press Index (Freedom House), Corruption Perception Index (Transparency International), Social Progress Index (Deloit and et al.), Gender Gap Index  (World Economic Forum), Legatum Prosperity Index (Legatum Institute), Global Competiveness Index (World Economic Forum), Index of Economic Freedom (Heritage Foundation), Economic Freedom of the World Index (Fraser Institute), The Rule of Law Index (World Justice Project), Sustainable Governance Indicators (Berthelsman Stiftung), World Happiness Report (The Earth Institute Columbia University, LSE, Vancuver Univ.), Better life index (OECD), World Business Environment Ranking (The Economist Intelligence Unit), Human Development Index (United Nation Develpoment Program).

Ezeket a mutatókat nyugodtan tekinthetjük egy ország „jegyeinek”. A különböző társadalmi területek iránt érdeklődő, a kormányoktól független „osztályozók” nem különösebben megértőek egy-egy ország történelmének fordulatai iránt. De nem is ezt, hanem egységes, objektív, a valóságot tükröző szempontrendszer alkalmazását várjuk tőlük. Ezért érdemes az általuk kiállított „jegyekre”, illetve az abból összeálló bizonyítvány átlagára – éppen mint a szülőknek gyermekükére – odafigyelni. Válasszuk ki tehát a hozzáférhető „tantárgyak” közül a legfontosabbakat, keressük meg az interneten fellelhető jegyeket, és kezdjük a „guberálást”, a legutóbbi – 2014-es – bizonyítványban. A kiválasztott „tantárgyak” felölelik a fejlődés legfontosabb tényezőit, és megalapozott módszertanuk azzal kecsegtet, hogy objektív képet kapunk arról, milyen minősítést is érdemelt drága hazánk. És tegyük ehhez még hozzá - hiszen gyermekünktől, bizonyítványát böngészve, mi is ezt kérdezzük: hát a szomszédék Pistikéje, hányast szerzett matekból? – vajon milyen jegyeket kaptak a visegrádi „osztálytársak”?

A táblázat számai – a felelős kormányzás indikátorok (WGI) kivételével – az országok sorrendjében elfoglalt pozíciót mutatják, vagyis amolyan „helyezési számnak” tekinthetők. A sorrend tehát arra utal, hogy az adott ország – a legjobbtól kezdve, növekvő sorrendben - hányadik helyen áll a vizsgált országok között. Minél nagyobb a szám, annál hátrébb vagyunk az adott kérdésben az országok sorában, ami egyre romló helyzet mutat. (A WGI esetén, amely hat tényezőből – pl. törvények hatalma, kormányzati hatékonyság, szabályozási minőség stb. – összeállított kompozit mutató, az átlagszámítás miatt éppen a növekvő szám jelzi a jobb jegyet!)

Az utolsó oszlopban megadott – nyilvánvalóan vitatható – értékelésünket az „osztályátlaggal”  összevetve adtuk meg. Ennek alapján a végső értékelés – az önmagunkra vonatkozó természetes jóindulattal is – legjobb esetben is: gyenge közepes. A mutatók többségében elmaradunk az „osztálytársaink” eredményétől. Ezt pedig alapvetően nem az ellenünk szurkoló külföldi minősítők bennünket sújtó ellenszenve idézte elő. Egyszerűen ennyit értünk el a száznál több ország, egységes módszertana alapján végrehajtott összehasonlításában. Hogy eredményeink milyen siralmasak, azt jól mutatja, hogy még a korrupció tekintetében elért eredményeink tekinthetők összehasonlításban a legjobbnak, mondjuk „erős közepesnek”! A kérdés: milyen következtetést vonunk le ebből?

Ne törődjünk – mondhatná valaki – az „elfogult” minősítőkkel: osztályozzuk mi magunkat, saját szempontok alapján. Ezt az utat választotta a Fidesz-kormány, amikor megbízta a Nézőpont Intézetet: hasonlítsa össze a kormányzás minőségét a visegrádiak között. És láss csodást, az intézet – visszaigazolva a megrendelő elvárását – a következő sorrendet állapította meg: magyar 66.6, lengyel 64.1, szlovák 63, és a cseh 55, vagyis a magyar kormányzati teljesítményt ítélte a legjobbnak. Ha azonban ezt az eredményt összevetjük az objektív minősítők „jegyeivel” – különösen a WGI adataival – erős kétségeink támadnak a Nézőpont értékelésével szemben.

A választók ezeket az osztályzatokat többnyire nem ismerik, s lehet, nem is érdekli őket. Azt azonban érzik – az időközi választások ezt sugallják – hogy valami nincs rendben. Megrendült a bizalmuk azokban, akik jelenleg osztogatják a javakat, a pozíciókat, és esélyeket. Egyre többen gondolják azt: próbálkozzunk most olyanokkal, akik eddig még nem kaptak esélyt kormányozni. Egy ország „osztályzatait” azonban alapvetően az intézmények befolyásolják, az egyénnek azokra csekély a ráhatása. A korrupció csökkentésében kevésbé hatékony az elitcsere, mint ha növekszik az átláthatóság és erősödik a törvények hatalma. Ne a személyi változásban reménykedjünk, hanem olyan intézményeket kell kialakítani – olyan médiát, bankrendszert, közbeszerzést és pártfinanszírozást stb. – amelyek a politikust és a polgárt is átlátható és ellenőrizhető viselkedésre ösztönzik és kényszerítik. Ne feledjük: az ország vezetőit viszonylag könnyen lecserélhetjük, az intézményeket már jóval nehezebb változtatni, a minősítőket azonban végleg nem válthatjuk le. Ezért nem segít, ha arról győzködjük magunkat: a minősítők voltak méltánytalanok, igazságtalanok.

1956 szeptemberében – nemsokára 60 éve – kezdtem el az 5. osztályt a Fenyves úti általános iskolában. Apám – nemrég jött ki a börtönből – fontosnak tartotta, hogy elmenjen az első szülői értekezletre, ahol a Vukovári Pali bácsi – az osztályfőnök – elmondta, mit vár a gyermekektől és a szülőktől. Édesapám – mindenki megrökönyödésére – hozzászólt, és a következőket mondta: „Tanár elvtársak! Nálunk otthon mindig a tanárnak lesz igaza. Hiába jön a gyerek azzal haza, hogy csak azért rossz a jegy, mert pikkeltek rám, én mindig azt mondom majd neki: dolgozz akkor keményebben!” Most visszapillantva, bizonyosan kaptam jegyet, amely igazságtalan volt, és ért méltánytalanság. Mégis, apám, azzal segített legtöbbet nekem, hogy következetesen betartotta, amit a tanároknak ígért.