A politizálás mozgástörvényeinek lényegéből következik, hogy a nyilvánosság előtt valamennyi közszereplő azt sulykolja, az ő mindenkori stratégiája, programja kiválóan szuperál, riválisai viszont iszonyú válságban, a csőd határán leledzenek. Még akkor is, ha tudja: a realitás finoman szólva árnyaltabb.

Többnyire ezért keltik fel annyira a figyelmet az olyan kiszivárgott belső háttérelemzések, melyekben a politikusok tanácsadói őszintén, (ön)kritikusan, a sikerpropaganda (vagy a negatív kampány) kliséit félredobva írnak a helyzetről. Az MDF vezetői számára készült – részleteiben a publikum számára is hozzáférhetővé vált – tanulmány a szabályerősítő kivételeket gyarapítja. Hamis vagy elkoptatott közhelyek gyűjteményeként nemigen haladja meg a középszerű zsurnalisztika napi átlagtermésének színvonalát. Ráadásul úgy tűnik, szerzője nem annyira a tényeket, hanem saját vágyálmait, illetve a megrendelőnek tetsző, a Fórum jelenlegi vonalát alátámasztó dolgokat szedte csokorba.

Legelőször rögtön egy szakmai kifogás: az ilyesfajta dolgozatokat legtöbbször pragmatikus, hatalomtechnikai szemléletű hangütés jellemzi. “Hagyjuk a rizsát, lássuk, mi a dörgés valójában!” – valami ehhez hasonló szlogennel írható le a kulisszák takarásában rejtőző szerzők, illetve agytrösztök működése. A belső szakértő feladata megóvni a pártvezetőt, hogy bedőljön saját kampányának. Ez pedig objektív, távolságtartó stílust igényel. Hivatkozott dokumentum viszont émelyítően patetikus, hosszan ecseteli, miszerint “a 2006-os országgyűlési választási kampányban az MDF volt az egyetlen párt, amely nem hazudott, nem próbálta felelőtlen ígéretekkel elnyerni a választók kegyeit. A parlamenti küszöb átlépése jelezte, Magyarországon létezik egy olyan tudatos választói réteg, mely igényli a következetes jobboldali politikát, a valódi értékőrzést, az intézményes állami pazarlás elleni fellépést és a normális politikai hangnemet.”

Most tekintsünk el attól, hogy az örökösödési illeték eltörlésének javaslata – amelynek elfogadása nyilvánvalóan tetemes adókieséssel járna - mennyire tekinthető (pláne ilyen horribilis államháztartási deficitnél) felelős, betartható ígéretnek. Inkább az MDF-házidolgozat által felvázolt, a sajtó által is felkapott “Orbán nélküli Fidesz”, vízióját tegyük górcső alá. A kispárti stratéga úgy véli, “az első forgatókönyv szerint a Fidesz és a KDNP valódi konzervatív és kereszténydemokrata értékrendet valló tagjai magára hagyják Orbánt és csapatát, és igent mondanak a konstruktív ellenzékiségre (…) Másfelől elképzelhető az is, hogy ugyanezen csoportok a Fidesz feloldhatatlan ellentéteinek eszkalálódásakor eltávolítják Orbán Viktort, valamint az ő mikoláit és semjénjeit a pártvezetésből. Ekkor, és csak ekkor képzelhető el egy jövőbeni pártszintű MDF-Fidesz jobboldali együttműködés.”

A kínos tény, hogyha egyszer a tavaszi fiaskó után sem váltotta le pártja Orbánt, akkor a helyhatósági diadal után végképp nem fogja, nem zavarja a párttanácsadót. Mint ahogy az sem, hogy a győri pártkongresszus minden eddiginél nagyobb jogkörrel ruházta fel a pártelnököt. A Fideszen belül van látens konfliktuspotenciál, de hogy ez mitől lenne feloldhatatlan, amikor számos dolog a fordítottját bizonyítja, érdemi válasz nélkül marad. Kósa Lajos ténylegesen létező fenntartásait valamiféle jövőbeli Orbán-ellenes palotaforradalom potenciális irányítójának szerepéig tupírozni, inkább tekinthető elfogult, polemikus túlzásnak, mint komolyan vehető analízisnek.

“A realitásokból indulok ki: jelenleg aki a jobboldallal közös hangot akar találni, becsapja magát, ha azt gondolja, hogy ebből Orbán Viktort ki lehet hagyni.” Az idézett mondat gazdája Fodor Gábor SZDSZ-ügyvivő. Márpedig, ha egy kormánypárti vezető is nyílt színi vallomásban belátja, hogy a legnagyobb ellenzéki párt frontembere megkerülhetetlen, talán egy hátsó udvarból súgó szpin-doktornak se ártana némileg földhözragadtabb gondolkodás.

A Fideszhez sokféleképp viszonyulhat a legkisebb országgyűlési párt. Ésszerű lehetne egy olyan, agytröszt dirigálta pártközi manőver, hogy kísérleti léggömbként gesztusokat tesznek a Fidesz irányába, a viszonzás reményében. Racionális dolog volna az MDF részéről, hogy önállóságának elismeréséhez kösse a jobboldali Nagy Testvérrel való együttműködést. Védhető lépés, ha a Fidesz “galambjaival” azért teremtenek kapcsolatot, hogy meggyőzzék őket, érdemes Orbánt a Fórummal való kibékülés irányába befolyásolni. Ám a szakértői javaslat ezek helyett csak a volt miniszterelnök belső oppozíciójának aktivizálódására tesz fel mindent.

“Ma az MDF előtt álló fő szakpolitikai kihívás a reformok konstruktív kritikája, a fő pártpolitikai kihívás viszont egy, a Fidesszel szembenálló valódi jobboldal létrehozása, amely majdan a baloldalt leváltó politikai erővé nőheti ki magát.” Ismerjük el, furcsa, hogy egy ellenzéki pártnak a kormánybírálat csak szakpolitikai, a másik potenciális kormányváltó erővel való szembenállás viszont pártpolitikai kérdés. Fenti mondat második része két dolgot sugall: egyrészt, az MDF célja a regnáló kabinet megbuktatása. Másfelől, hogy ezt önerőből, segítség nélkül képzeli el. Látható, hogy nemcsak a bizalmasnak szánt felterjesztés írója, de az MDF csúcsvezetése sem akar abba belegondolni, mi lesz, ha a párt nemhogy nem éri el, de meg sem közelíti az abszolút többséghez elegendő mandátumszámot (ami, lássuk be, sokkal valószínűbb, mint egy Orbán nélküli Fidesz), viszont a narancsos párttal együtt hatalomképesek lehetnének.

A valahogy napfényre került belpolitikai prognózis olyasmit tételez fel, ami nem létezhet. Jelesül egy, mindkét irányba zárt középpártot. Csakhogy ilyen nincs. A mérleg nyelve-szerep alapeleme, hogy mindkét (de minimum egyik) irányba nyitottnak kell lenni. De az MDF szinte már nagypárti vágyálmokra alapozza minden ambícióját. Nem születik felelet arra a – nyilvánvalóan idegesítő – kérdésre, hogy amennyiben a Fórum a különutas Békejobb meghirdetése óta eltelt jóval több, mint fél évtizedben képtelen volt elnöke népszerűségi mutatóihoz felzárkózni, akkor egy-két, a szokásosnál biztatóbb közvélemény-kutatási adatból szabad-e nagymérvű gyarapodásra tippelni?