Az Orbán-kormány idején, ha egy kormánypolitikus (netán osztály-vagy évfolyamtársa, rokona, üzleti partnere) vállalkozóként zsíros állami megrendeléshez juthatott, az SZDSZ frontemberei rendhagyó, a hírrovatok legtetejére szánt Tetthely-sajtótájékoztatókon ekézték az illetőt. S hiába védekezett az inkriminált közember azzal, hogy évekkel korábban kiszállt a cégből, liberális bírálói – amúgy jogosan – csípőből felelték, hogy attól még immorális-összeférhetetlen a dolog. Így Kóka János is hiába hivatkozik arra, hogy a vizitdíj-automaták beüzemelésénél a jövőben részt kapó Meditcomban neki csak régebben volt tulajdona. Ez ilyen szempontból lényegtelen, pláne hogy a vállalat menedzsmentjében iskolatárs, házasság révén megismert cégvezető egyaránt található. Az ekképp keletkező látszat pedig alkalmas rá, hogy a panama árnyékát vesse az egészségügyi reformra. Megéri?

Politikusaink  nem győzik hangsúlyozni, mennyire szükséges kurtítani-leépíteni az államot, mely pazarló, korrupt, inkompetens. Csakhogy az úgy nem járja, hogy a közszféra vonuljon ki innen-onnan, nyújtson szűkebb repertoárt a polgároknak, ugyanakkor a barátaink, rokonságunk, csicskásaink azért továbbra is ugyanakkorát szakíthassanak a büdzsé fogyatkozó méretű tortájából. Az elmúlt ciklus arról szólt, hogy Kóka miniszterelnöke, a háta mögötti koalícióval egyetemben taccsra vágta a költségvetést. Ilyen helyzetben edig – enyhén szólva – arcátlanság, hogy még keresni is akarunk a saját kezűleg okozott baj elhárítása közben. Ráadásul, a gazdasági miniszter előéletét tekintve jogosan élhetünk a gyanúperrel. Mert – a mindenit, ekkora fatális véletlen – Kóka cége, az Elender pont akkor jutott a Sulinet által közmegrendeléshez, amikor az SZDSZ-es Magyar Bálint regnált illetékes szakminiszterként.

A dolognak elvi relevanciája is van. Ha valaki éjszaka legény, nappal is állja a sarat. Amennyiben feszt a nagybetűs Piac áldásos voltáról zengedezünk, akkor talán járjunk elől jó példával, demonstrálva, hogy meg lehet lenni közpénzből gyártott etatista mankók nélkül is. Különben még az a benyomása támadhat valakinek, hogy posztkádári bort iszunk az újkapitalista víz prédikálásának szünetében. Persze tudjuk, mifelénk ennek a konzekvens gondolkodásmódnak nincs hagyománya. Az is tiszta sor, hogy Magyarországon 1989-90-ig állami tulajdonú, redisztributív gazdaság/társadalom volt. Aki hazai nagytőkés azóta megtollasodott,- tisztelet a kivételnek - közvetlenül vagy indirekt állami pénzek, közvagyon révén tette (privatizáció, közmegrendelések, kapcsolati tőke, bennfentes tranzakciók, megbundázott beszerzési pályázatok, minisztériumi tanácsadás, párt-és kampányfinanszírozási umbuldák, necces infrastruktúra-és városfejlesztés stb.) .

Csakhogy jó lenne már végre tudomásul venni: az eredeti tőkefelhalmozás kora befejeződött. Főleg egy olyan kabinet tagjának lenne érdemes akceptálni ezt, mely hatalom nonstop azt üzeni a kisembernek, hogy a szocializmus idején dívó, a rendszerváltást is túlélő mutyizó stiklivilágnak lealkonyult, mostantól tiszta, cinkelt lapokat nem tűrő szabályok mentén játszunk. Szép dolog a kenőpénz-és nepotizmusmentes haza óhaja, de akkor ideje lenne a magunk portája előtt is söprögetni, legalább tessék-lássék, az alibi végett. Amúgy mindig nagyon érdekelt a sumákolós lenyúlás illatát árasztó ügyletek motivációs, tudati háttere. Amikor egy politikus (volt) cége, haverja, lekötelezettje által, valamilyen szívességtétel-kibulizás okán „csínbe megy”, akkor felteszi-e a kérdést, hogy „Vajon megéri ez nekem?” Mert azt nem gondolhatja komolyan, hogy a dolog jótékony homályban marad. Úgyis megtudja a sajtó, az ellenzék, aztán zeng a botrány. Egy dúsgazdag valakinek megéri-e hatalmas belpolitikai esélyromlást, presztízsveszteséget a szerény, ráadásul közvetett, rengeteg áttétel beiktatásával érvényre jutó anyagi gyarapodás?